Egy kicsit zsúfolt, ám fényes őszi nap
Fogadások megejtve, szegény fiacskáink gyorstalpalóban megölelgetve, -lapogatva, -puszilgatva a kerek 20 perc alatt, amit együtt töltünk.
Hétfőn meghívott kedves dúlatársnőm, akinek nyáron kísértem a szülését, Eszti lánya vasárnapi keresztelőjére. Azon a napon vidéken tanuló fiaink fogadónapjára és szülői értekezletére készültünk, tehát csak annyit mondhattam neki, hogy köszönöm, de sajnos csak lélekben lehetünk ott.
Három nappal később megkeresett egy várandóssága 37. hetében járó anya Viola, legyek a dúlája. Pénteken találkoztunk. Otthon szeretett volna szülni. A kétórás beszélgetés végén kértem, bármikor, bármi szokatlant észlel, hívjon nyomban. Szombaton még sms-ben megállapodtunk a következő heti találkozóban. Vasárnap reggel, esemény híján, felkerekedtünk a 120 km-re lévő dunántúli gimnázium fogadónapjára.
Alighogy 11-kor belépünk nagyobbik fiunk kollégiumi szobájába, megszólal a telefonom. Viola: magzatvíz szivárog, enyhe, ritka kontrakciók, bár hasmenéssel, hányingerrel ez már hajnal(!) óta tart, takarítási kényszert érez… Kérdezem, hívta-e a bábát? Azt mondja, még nem, de még nem szívesen zavarná, mert szerinte ez majd csak estefelé lesz úgyis aktuális, maradjak hát nyugodtan én is. Én már akkor tudom, hogy szó sem lehet semmiféle nyugalomról. Elárulom neki, hogy 3-nál hamarabb nem tudok odaérni, mert vidékről megyek. Lehet, hogy fél négy is lesz belőle. Kérem, hogy mindenképpen értesítse a bábát, legalább a miheztartás végett. Kicsit kelletlenül, de beadja a derekát.
Gyerekeim és férjem egyre megnyúltabb arccal hallgatják a beszélgetés foszlányait, és vonják le maguk számára a következtetést, ez a látogatás nem nyúlik túl hosszúra. Próbálom összeterelni fejemben a gondolatok szerteugráló nyáját: kivel kell okvetlenül beszélnünk, hogyan tudjuk a két gyerek fogadóóráit, prefektusokat és szaktanárokat meglátogatni az előre megállapított időpontoktól egészen elrugaszkodva, hiszen rendkívül sürget az idő. Végül lassan összeáll az új rend: ketten maradnak, akikkel mindenképp találkoznunk kell. A kényszerű várakozás egy teljes órájában csak az irodalomtanárt sikerül meginterjúvolni, mert a két másik, szóban forgó szerzetestanár az apátság bazilikájában misézik, onnan pedig mégsem rángathatom ki őket.
Délben ismét érdeklődöm Violánál, mennyi időnként érzi az összehúzódásokat. Azt mondja nem mérte, de fél óra múlva érkező hívásában 5-10 percesekről számol be.
Indulnunk kéne, ám a két, égetően fontos tanári fogadás még hátra van. A szentmisének lassan vége, odaállok hát strázsálni, ahhoz a folyosószakaszhoz, ahol feltehető, hogy az atyák mindenképpen elhaladnak, ha az iskolaszárnyba át akarnak jutni. Már jó néhány osztálynyi diák és szülei sétálnak el előttem. Lassan az a gyanú kezd fészkelődni bennem, hogy mégis elkerültük egymást, amikor végre körvonalazódik egyikük alakja. Miután igyekszem higgadtan, tömören, elmondani, miért volna olyan fontos, hogy hagyja felborítani a kialakult fogadási rendet, hogy történetesen egy vajúdó nőhöz kell mihamarabb indulnom, megjelenik a folyosó végén hőn várt szerzetestársa, akit hasonlóan tájékoztatok. Pap létükre és fiatal koruk ellenére, igen megértők szüléstémában. Kedvesen mosolyogva, gyorsan ráállnak, hogy kérésemet teljesítsék.
Fogadások megejtve, szegény fiacskáink gyorstalpalóban megölelgetve, -lapogatva, -puszilgatva a kerek 20 perc alatt, amit együtt töltünk. Végre 1 órakor indulás, bár korántsem egyszerű a helyzet: kerülnünk kell, mert középső fiunkat kifejezetten azért vonszoltuk magunkkal a hosszú útra Budapestről, hogy kitegyük Esztergomi kollégiumánál, jelentős csomagjaival.
Útközben hívom Violát, kérdem mi hír, hánypercesek? Sűrűsödtek, és hosszabbak lettek, nyákdugó távozott, már nem takarít. Kicsit beljebb fordul, de még rendesen kijön belőle, akontrakciókat még elviselhetőnek érzi. Kérem hívjon később, amikor épp tart egy hullám.
Két óra előtt valamivel, visszahív: mély sóhajtás, nagy szünet, próbaképpen kérdezek, persze választ nem várok, nincs is. Abból, amit hallok, már tudom, hogy lemaradtam. Náluk is, nálunk is expressz vonathoz illő a tempó. Eltelik néhány perc, hívásomat nővére fogadja, aki időközben dúlává avatódik, őt kérdem, hogy a bába útban van-e hozzájuk. Azt mondja már beszéltek vele, noha még nem hívták. Csak akkor indul, ha kérik, akkor 20 perc alatt ott van. Próbálom nyomatékosítani, hogy tegyék meg tüstént. Ígéri, hogy úgy lesz máris. Biztosítom, minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy időben ott legyek, de elképzelhető, hogy nem én érek oda hamarabb. Közben bíztatom, hogy a hangokból és a bejövő infókból ítélve minden rendben zajlik. Hangja arról árulkodik, hogy remekül elboldogulnak.
Esztergomból további eszelős robogás, őrült kanyarokon át, hiszen azért még remélünk… Néha beúszik a képbe egy-egy őrangyal, komótosan kocogó autó képében. Egy ideig – éppen addig, amíg a soron következő beláthatatlan kanyaron átvezet minket – velünk marad, aztán az előzés után újabb társához csatlakozunk, hogy mégse legyen olyan vad a tempó. Így megy ez a Szentendrei útig, amikor is nemsokkal három óra előtt megtudom, hogy megérkezett a bába, már nem kell mennem.
Férjem romokban, …akkor minek volt ez az egész ámokfutás- közeli állapot…? Miért nem hívott Viola reggel, ha már hajnalban tapasztalt egyet s mást…? Kívül lassítunk, belül nagy üresség kong. Az út folyamán egyre azt éreztem, hogy már nem különálló érzékszervekkel rendelkezem, hanem egy összefüggő, gigantikus érzékszervé alakultam át, nincs is más funkcióm, csak a távolban zajló vajúdást regisztrálni szinte centiről centire, pillanatról pillanatra és persze kicsit az is, hogy úgy támogassam őket, ahogy ezt az a sok-sok km-nyi távolság megengedi. Amikor az akciót lefújják, túlfújt lufi bensőmből hirtelen kiszabadul a levegő, és az addig feszes gumi nedves rongydarabbá lottyad.
Lassan hazaérünk. Néhány utcával a házunktól újabb telefon: ezúttal egy másik bába, aki a keresztelendő kislányt segítette világra még nyáron. Arról faggat, hogy én is oda igyekszem-e ahova ő – a keresztelőre? Kérdi, hogy jut a nővérekhez, a rendházba. Hétfőn dúlabarátnőmmel nem bocsátkoztunk a szent cselekmény részleteibe, sem óra, sem helyszín tekintetében, tehát ekkor szembesülök a körülménnyel, hogy az esemény 10 perc múlva kezdődik és az ő lakóhelyüktől, meglehetősen távol, ám a mi otthonunktól ötpercnyi járóföldre, azaz a két utcára lévő kápolnában lesz.
Kérdezem apátiába süllyedt, a híg levegő egy távoli pontjára meredő páromtól, hogy mit szólna most felüdülésképp egy keresztelőhöz? Kicsit furán néz rám. Azt gondolja tán, hogy nagyon megviselt a kudarc, és félrebeszélek. Biztosítom, hogy nem, de menjünk, mert nem illik elkésni… legalább innen ne… A rendház kapuján belépve egy ismeretlen férfi szokatlanul széles gesztussal és túláradó hangon ekképp üdvözöl: Isten hozott benneteket! – derengeni kezd, hogy talán szó szerint…(?)
A kislány, aki annyira igyekezett erre a világra, és akinek a születésével a Gondviselés hazacsalt annak a másik lánykának a keresztelőjére, a napfényről kapta a nevét, egészséges és jól szopik.
Tihanyi Zsuzsanna
