Harmóniában, összehangoltan
Fogadd tőlem sok szeretettel ezt a Babanaplót. A születésed utáni hetekben készítettem és adtam át a szüleidnek, hogy ők jegyezzék bele baba- és kisgyerekkorod fontosabb adatait, eseményeit, történéseit.
Kedves Kicsi Lány!
Röviden bemutatkozom, mert ki tudja, mit hoz az élet, később mikor, hányszor találkozunk. Borda Zsófia a nevem, Anyával régóta barátnők vagyunk. Részese voltam annak a kis csodának, ahogy a bátyád, Attila megszületett és ugyanezt a Te világrajövetelednél is átélhettem. Ezt szeretném most részletesebben leírni neked.
2004 szeptemberében avatódtam tiszteletbeli dúlává Attila születésekor, aztán pár hónap múlva elvégeztem a dúlaképző tanfolyamot – ami nagyon kellemes, szép és meghatározó négy nap volt az életemben.
2006 januárjában azt álmodtam, hogy megint ott állok Anya mellett a szülőszobában. Érdekes álom volt! Ezt le is írtam az egyik babanetes fórumon. Ekkor kis családod az olaszországi Bologna levegőjét szívta, keveset érintkeztünk – telefon semmi, hébe-hóba egy-egy kósza e-mail. Anya (mivel követtte ezt a fórumot) egy sms-ben – vagy e-mailben (pontosan már nem emlékszem) – jelezte, hogy nagy boszorkány vagyok, ha így ráéreztem, már nem csak gondolat formájában vagy jelen közöttük, hanem aprócska pocaklakóként is.
Bátran mondhatom, jó helyre készülődtél! Mindenki szeretettel várt téged!!! Az egyetlen (szerintem teljesen elhanyagolható) negatívum, hogy magzati léted kissé mozgalmasra sikerült – egy kis Olaszország, egy kis Franciaország, egy kis Norvégia, végül levezetésként Magyarország. Na, ezt nem minden pocakmanó tudja felmutatni! Kíváncsi leszek, felnőtt életedre jellemző lesz-e ez a mozgalmas életvitel. Bízom benne, hogy a pontos dátumokat a szüleid leírják neked.
Anya jóval kevesebbet pihent, mint annak idején Attilával, mert Apán kívűl nem volt segítsége a külhoni tájakon. Mikor a szükséges orvosi vizsgálatokra hazarepültetek Magyarországra, illetve két költözés között éppen itthon voltatok, mindig igyekeztünk találkozót összehozni. Ezek is nyüzsgösre sikerültek (Attila, Enca és az én 6 éves Bettina lánykám jelenlétének köszönhetően) a nagyszüleid velencei otthonában. Szerencsére Anyának nem voltak félelmei és az egymásra hangolódással sem volt probléma, hiszen gyerekkorunktól nagyon jó barátnők vagyunk .
Az keltett egy kis izgalmat, amikor megállapították a várandósság utolsó harmadában, hogy Anyának terhességi cukra van. Jól utána nézett az interneten, kérdezett szakértő egészségügyiseket és betartotta az utasításokat – nem jelentett gondot a diétázás.
Szeptember elején sikerült megszervezni, hogy Anyával és Attilával meglephessem a mi kedves tanár néninket, Erzsi nénit, aki általános iskolában volt az osztályfőnökünk két éven át. Bettinával évi rendszerességgel megjelenünk nála. Nagyon szereti a gyerekeket és mi is nagyon élvezzük az ilyen látogatásokat. Régóta tervezgettem már, hogy egy alkalommal magunkkal visszük Anyáékat is. Persze teljes volt Erzsi néni meglepetése és öröme, amikor 2 vendég helyett 4 és fél – ez utóbbi Te voltál, pocakban – állt az ajtajában vasárnap délután. Anyukáddal kb. tíz éve nem találkoztak már.
Anya október 19-ére volt kiírva. Szeptember vége felé gyakrabban beszéltünk, telefonon vagy munkából hazafelé menet futottam be tíz percre hozzátok egy kis pocaklesre. Minden személyes találkozásnál kértelek, hogy olyankor indulj a nagy útra, amikor én is Velencén vagyok (vagyis este, éjjel, hajnalban illetve hétvégén). Ugyanis abban biztos voltam, hogy napközben nem érek időben Pestről Székesfehérvárra. A szülész gyors szülést jósolt anyukádnak és kérte, ha egyértelmű jeleket észlel, habozás nélkül induljon a kórházba.
Tudtam, Anyának fontos, hogy ott legyek mellette (hiszen ezt egyszer már mindketten tapasztaltuk a bátyád születésénél, milyen sokat számít, hogy nincs egyedül, kiszolgáltatott helyzetben). A születésedet viszont egyikünk sem tudta befolyásolni, siettetni, indítani – pedig Anya, ha tudta volna, már jó két héttel korábban megtette volna, mert kezdett kényelmetlen lenni a pocak nagysága és mindig mondta, hogy nagyon lent érzi már a fejecskédet. Részéről a hétfői napok számítottak tabunak, hiszen akkor Apa Szegeden dolgozott és annak ellenére, hogy a szülőszobában az én támogatásomra számított, őt szerette volna folyósón tudni a születésednél. Részemről csak annyi kitétel volt, hogy ne munkanapon napközben kezdd a nagy felfedező utadat. Ezen kérésemet szeptember elejétől minden – sajnos csak ritkán adódó – meditációm alatt elregéltem neked. Anya megígérte, hogy én leszek az első, akit hív, ha jelzed nála készülődésedet!
A napjaim ennek jegyében nyugodtan teltek, tudtam, hívni fog, ha kellek. Lélekben arra is fel voltam készülve, hogy nem érek időben a szülőszobára. S ezt a helyzetet is el tudtam volna fogadni – Te úgy akartál megszületni, hogy én ne lássam, ne segítsek nektek! Anyukádat elég erősnek és ügyesnek tartottam az egyedül szülésre. Előbbi gondolataimtól függetlenül az utolsó hetekben minden teendőmnek úgy álltam neki, úgy tettem a dolgom, hogy otthon, ha bármikor indulni kell, ne legyen gond a saját családomban. Minden este elalvás előtt rátok gondoltam, üzentem: „Most, bátran indulhatsz kislány” és amikor hajnalban eltekertem a tóparton a mamidék háza előtti útszakaszon, mindig kértelek, „Tarts ki kislány, várd meg, amíg visszafelé tekerek délután”.
Az október 7-8-i hétvége a várakozás jegyében telt, én maradtam Velencén, a hétközben adódó hosszabb utazást nem vállaltam be. Anya pedig a jóslófájásaival „küzdött”, várta az igaziakat. Telefonon sem beszéltünk.
2006. október 9-e, hétfő, a tabunapok közé számított. Apa egy napra Szegedre utazott. Anyánál folytatódtak a rendszertelen fájások. Délelőtt beszéltem vele telefonon, mesélte hétvégi és mostani érzéseit, érzeteit, hogy ezek még nem lehetnek az igaziak, mert közben is simán tud mindent csinálni. Hazafelé menet, öt óra körül beugrottam megnézni őt. A nappali legkényelmesebb foteljában ült nagypapád társaságában, várta apukádat és strammul viselte az egyre rendszeresebb méhösszehúzódásokat. Búcsúzóul még ki is kísért a kapuig. Annak tudatában mosolyogva váltunk el, hogy csörög, ha biztos lesz a dologban, indulni kell!
Este 8 előtt befutott a várva várt telefon. „Apával megyünk érted, Márk még valahol útközben!” Szerencsére a családom egyenesben volt a vacsorát és a következő napi készülődést illetően, nekem kellett csak pár falatot bekapni miközben összeszedtem azt a néhány dolgot, amire a kórházban szükségem lehet. Alig győztem kivárni az autó megérkezését. 8 körül szálltam be nagypapád mellé az anyósülésre, Anya a hátsó ülésen teljes hangtalansággal (azaz semmi sziszegés, nyögés, sóhajtás vagy jajgatás) viselte a rendszeres és sűrű kontrakciókat. Kicsi lány, szépen begyorsítottál, törtettél kifelé a majd 10 hónapos albérletedből!!!
Nagypapád tempósan-komótosan tette meg az utat a kórházig. Szépen átautókáztunk Sukorón, Pákozdon, Kisfaludon. Anyát is szóval tartottuk, bele-bele kapcsolódott a csevejbe, közben csendesen vajúdott. A kórház parkolójából már kicsit összeszorított foggal sétált be a szülészetre (a liftet is mellőzve), az első emeletre. Kemény és nehéz séta volt ez akkor, de nem akarta, hogy papád közvetlenül a szülészet előtt álljon meg. Az előtérben jó páran álltak-ültek (ki kismamát látogatott, kinek a hozzátartozója szült éppen). Anya megcélozta a szülőszoba bejáratát, becsengetett. Egy pillanat múlva nyílt az ajtó, és ő a pakkjaival indult be, nekem még várnom kellett a bebocsáttatásomra, papád meg gyors búcsúzkodás után indult vissza Velencére.
Nem volt kellemes ez a kinttartózkodás! Két évvel ezelőtt, Attilánál is ugyanígy várnom kellett a soromra – csak akkor türelmesebb voltam. Most nem volt ínyemre a dolog, rossz érzés volt. Anya mellett akartam lenni, fogni a kezét, bíztatni, követni a fájdalmát, egyszerűen csak Veletek lenni!!! Az érzés csak fokozódott, amikor megláttam a fogadott orvost besietni a szülőszobára. Láthatóan igyekezett befelé a magánrendeléséről. Szörnyű volt kint az előtérben karba tett kézzel tükön ülve várakozni, míg bent ki tudja mi történik. Hogy gyorsabban teljen az idő, elkezdtem sms-eket írni anyukámnak és a munkatársaimnak „Szülés folyamatban, drukkoljatok!”, mire megkaptam a választ… de arról később.
Révedezésemből egy mennyei hang hozott vissza a földre, „XJ-néhez ki jött? Jöjjön gyorsan!”. Az apás öltöző felé szaladtunkban megtudtam a kedves arcú hölgytől, hogy gyakorlatilag eltünt a méhszáj és nagyon kell sietni. Igaza volt az orvosnak a gyors szülés jóslásakor, de ilyen gyorsra én sem számítottam!!!! Az öltözőbe be sem jutottam, az ajtója előtt váltottam le az utcai cipőmet a magammal hozott papucsra és szintén az utcai ruhámra rántottam fel egy sötétzöld műtősruhát. Táskámmal a kezemben futottam a szülésznő után, vigyázva, hogy a több számmal nagyobb gatyó le ne essen rólam, mert a nagy sietségben nem találtam meg az összehúzóját.
A szülőszobában peregtek az események! Anya egy kedves mosollyal nyugtázta, hogy nem maradok le az érkezésedről. Pár perccel előbb repesztették meg a burkot és ekkor már látszott a gátnál a hajas fejecskéd búbja. Két tolófájás és nyomás, már kint is volt a buksid, majd a következő nyomásra kicsússzant a kis tested is teljes egészében. Ügyesen összedolgoztatok Anyával, a gyors hajrával elkerültétek az oxitocin nem túl kedvező hatását. Nem volt szükéség a rohamtempó további gyógyszeres fokozására. Bő negyed óra telt el a kórházba érkezésünket követően és Te már Anya mellkasán pihentél. Az alábbi fénykép is annak köszönhető, hogy bevihettem magammal a táskám és benne volt a gépem. Anya fullra beüzemelt fényképezőgépe a kisbőröndje oldalzsebében várakozott a kismamás öltözőben.
Hosszú ideig nem lehettél édesanyád közelében, a szülőszobában lemértek és bebugyoláltak egy pólyába, s a csuklódra helyeztek egy rózsaszín karszalagot Anya nevével, hogy el ne keveredj a sok baba között. Megmutattak anyukádnak még egy hosszabb gyönyörködő pillanatra, és hogy ellenőrizze jól írták-e a nevét, s már vittek is az újszülött-részlegre a további kórházi rend előírta kötelező ellátásokra. A csecsemős nővér felajánlotta, hogy megnézhetem a fürdetést, öltöztetést. Anya a szemével bíztatott, menjek nyugodtan, vigyázzak csak rád. Mentem, ha nem is olyan nyugodtan, mert kíváncsi lettem volna a méhlepény – ami téged majd 10 hónapon keresztül táplált – kibújására.
Az újszülött-részlegben jó meleg volt. Gyorsan megfürdetett a hölgy, felöltöztetni már nem volt ideje, mert a következő szüléshez kellett szaladnia – téged septében megtörölgetett, tessék-lássék módon rádtett egy pelust és berakott az inkubátorba. A majd 33 fok nem nagyon tetszett neked Anya jó meleg pocakja után. Nagyokat tüsszentettél, kis talpad meg kezdett egyre lilább lenni. Folyamatosan csacsogtam neked, hogy legyen egy ismerősebb hang is a környezetedben a sok fura, idegen zaj között. A nővérke időben előkerült karján egy termetes kislegénnyel, oldalán egy másik nővérkével. Ketten gyorsan pólyába ráztak benneteket – köldökseb-ellátás, szemcseppentés, váladékleszívás és öltöztetés. A tortúrák végeztével még elvittünk a szülőszobás részleg bejáratához, hogy az időközben megérkezett apukád megpillanthasson. Ő is azon az állásponton volt, hogy nagyon hasonlítasz a bátyád születést követő arculatára – a szülőszobán Anya is rögtön ezt mondta: „tiszta Atesz!”.
Az apai pillantások után visszavittünk az újszülött babók közé, egy hősugárzó melege alatt egy csinos fiúcska társaságában szemlélgetted a világot. Vagyis inkább édesen szúnyókáltál, míg duruzsoltam feltehetően mindenféle butaságot a füledbe a tőlem telhető legkedvesebb hangon. Nyugodtságodat látva visszamentem Anyához a szülőszobába.
Mosolyogva, de kicsit fáradt arccal fogadott. A méhlepény megszületésekor és a varrásnál minden rendben volt. Mire kölcsönösen elmeséltük egymásnak az átélteket, addigra a csecsemős nővér megjelent egy kisebb fajta batyuval. Több volt a ruha, a takaró rajtad, mint te magad. Ügyesen-bajosan sikerült az első mellre helyezés. Anya nem tudott felülni egyelőre és ahogy mellé tettelek a kezecskéd mindig útban volt, s előbb került a szádba, mint a finom anyatejet biztosító mellbimbó. Közösen megoldottuk a problémát, ügyesen szopiztál és bele-bele szundikáltál a nagy munkába.
Anya még erősen vérzett, ezért bekötött a szülésznő egy oxitocinos infúziót – amíg ügyködött Anyukád körül, addig én fogtalak, ringattalak. Nagyon jó érzés volt! Ilyen ifjú babócát még nem is fogtam a kezemben! Talán egyórás lehettél akkor. Hiába volt csodálatos élmény téged kézben tartani, amint Anya körül megnyugodtak a dolgok, rendben kapta az infúziót, megint mellre helyeztünk, ami ezúttal könnyebben ment.
Nagy forgalom volt a szülészeten, amint lefolyt az infúzió, Anyát áthelyezték a szülészeti kórtermek egyikébe, rád még pár óráig a csecsemős nővérek vigyáztak, de reggel már korán vittek Anyukádhoz, és attól kezdve végig együtt voltatok.
Engem apa hazavitt Velencére. Első dolgom volt letölteni a szülőszobán készült fényképeket, amelyeket másnap reggel a szüleimnél kinyomtattam. Egy példányt a bátyád kezébe adtam (sétált reggel a nagymamiddal, amikor összefutottunk véletlenül), a másikat pedig egy borítékba téve bedobtam a régi tanár néninknek, Erzsi néninek (mivel ottjártunkkor szent ígéretet tettünk neki, hogy értesítjük a sikeres végkifejletről).
Születéstörténeted jó egy hónapon keresztül, lassan íródott hajnalban és délután a vonatozásaim közben. Így többször is elméláztam azon, mennyire ügyesek voltatok Anyával a világrajövetelednél. Nem hagytatok beleszólást senki részéről, Anya bátran vajúdott otthon, az orvosi-szülésznői segédletet csak a legeslegvégére összpontosítva (így kimaradt életedből az ‘oxitocinos rajt”), a kettőtök harmonikus, összehangolt munkájának eredményeként tényleg a saját tempódban születtél meg. Ehhez csak gratulálni tudok mindkettőtöknek!
Bízom benne, hogy mindig megtaláljátok majd az itt létrejött összhangot, szeretetet, és boldogságban fogsz felnőni.
Sok sikert az életben Kicsi Lány!
Szívből, szeretettel és öleléssel:
Zsófi, akinek Te voltál a 4. dúlababája
Borda Zsófia