Skip to content

Nem az orvosi protokoll döntött – avagy a renitens szülők

    Amikor az ember fél éven keresztül tudatosan készül arra, hogy természetes úton hozza világra gyermekét (jógázik, gátizomtornát végez, szülésfelkészítő előadásokat hallgat, különböző vajúdást segítő légzéstechnikákat sajátít el), 3 perces fájások közepette nehezen tudja elfogadni a szülésznő és az orvos azon közlését, hogy a szakmai kollégium néhány évvel ezelőtti döntése értelmében első szülés esetén farfekvéses babánál császármetszésre kell, hogy sor kerüljön. Nem is fogadtam, fogadtuk el, így felkért dúlám és párom segítségével elég érvet sorakoztattunk fel amellett, hogy a babám születhessen.

    Felkészülés

    Tavaly júliusban tudtuk meg, hogy gyermekünk lesz. Egyetlen vizsgálat alkalmával sem kérdeztem meg a kicsi nemét, számomra csak a világrajövetele után derült ki, hogy lánykám van. A várandósság 13. hetétől kismama jógára jártam, ahol nem csak jógagyakorlatokat végeztünk, hanem a szülésről is sokat megtudhattam, hiszen a jógaoktató, Betlejné Szurdusz Erika dúla is egyben, továbbá három gyermek édesanyja. A felkészítés kiterjedt a testen túl a tudatra is a ­­– gátizomtornával erősítettük a szüléskor fontos szerepet játszó izmokat, légzőgyakorlatokat végeztünk, meditációban kapcsolatba léptünk a kis pocaklakóval, vajúdási pozíciókkal ismerkedtünk, sőt, a párban szülők részére is volt szülőpozíciós jógaóra, ahol az apukák, vagy a szülésen résztvevő segítők is gyakorolhatták teendőjüket. Otthon gátmasszázst is végeztünk, különböző teák ­­– málnalevél és palástfű teakeverék ­­– fogyasztásával pedig az izomzatom felkészítését is folytattam. A pocakomat, a melleimet rendszeresen masszíroztam mandulaolaj és testápoló krém keverékével, hogy jobban bírják a megterhelést, és szülés, illetve majd szoptatás után hamarabb regenerálódjanak, szóval ­­– párommal együtt ­­– igazán tudatosan készültem babánk érkezésére. Erikát pedig felkértem, hogy „bábáskodjon” kicsink világrajövetelénél. Bíztam benne, hogy életem legfontosabb eseményénél nagy segítségemre lehet a párom mellett ő is. Így is lett.

    A 38. heti ultrahang

    A várandósság során semmilyen nagyobb gondom nem volt. Nem volt az első harmadban hányingerem, nem émelyegtem heteken keresztül, csupán a második trimeszterben adtam vissza néhányszor a reggelit, és párszor erős alhasi fájdalmaim voltak. Az egyik ilyen ­­– már a 33. hét környékén ­­– nem hagyott aludni éjszaka, elmentem hát a nőgyógyászatra, ahol az orvos hüvelyi vizsgálattal állapította meg­, hogy a baba fejjel a szülőcsatorna felé fordult, nagy valószínűséggel emiatt gyötrődtem. Ultrahang-felvétel nem készült, de abban a hitben éltem tovább, hogy a pici felkészült a születésre, és nem sok idő múlva a lehető legtermészetesebb módon pillantja majd meg a világot. Ezután a vizsgálat után már csak a CTG-k elvégzése miatt jártam az orvoshoz, aki a 36. héten két héttel későbbre egy súlybecslő ultrahangot ígért. Ez a bizonyos felvétel csupán 8 nappal a szülés várható időpontja előtt készült el, a 38. hét legvégén, és kiderült, hogy a baba bizony beágyazódott a szülőcsatorna felé, de farral… Már nem igazán volt esélyem bármilyen technikával fordulásra bírni a gyermekemet, mindenesetre megpróbáltam négykézláb állni, felpolcolni a derekam, és egyéb praktikákat is bevetettem, de sajnos semmi nem segített. Ennek ellenére bíztam abban, hogy a gyermeket természetes úton hozhatom világra, hiszen a baba súlyát viszonylag alacsonyra becsülték. Mindössze 2400-2500 grammra.

    A döntés

    Március 5-én, csütörtökön lassacskán szivárogni kezdett a nyákdugó. Tette mindezt másnapig, amikor is délután négy óra környékén a fájások is megkezdődtek. Mivel 10-ére voltam kiírva, sőt én inkább későbbre vártam a babát, bíztam benne, hogy ezek a fájások még nem a szülést jelzik előre, csupán jósló fájásokról van szó, és talán napok, akár egy hét is vissza lehet még a szülésig, de tévedtem. Egyre sűrűbbek lettek a kontrakciók, és én egyre nagyobb szorongással tekintettem a szülés elé, abban a tudatban, hogy a farfekvéses gyerekek zömét bizony császármetszéssel szokták a világra segíteni. Három perces fájásokkal értünk be a budapesti Szent István Kórházba, ahol az ügyeletes szülésznő, Schlenker Éva és az ügyeletes szülészorvos, Dr. Ruttner Zoltán is megállapította, hogy a kicsim valóban farvéggel helyezkedik el, tehát műtétre fog sor kerülni. A párom később elmesélte, hogy soha olyan könyörgő szemekkel nem néztem rá, mint akkor, amikor arra kértem, intézze el, hogy ne műtsenek meg. Közben az orvos elmondta azt is, hogy milyen következményekkel járhat, ha hüvelyi úton szülök. Mivel a baba a legnagyobb testrészével utoljára hagyja el a szülőcsatornát, előfordulhat, hogy megakad, így adott esetben oxigénhiány léphet fel, ez pedig vagy a gyermek maradandó károsodásához, esetleg halálához vezethet. Akár az én életem is veszélybe kerülhet (no persze azért a császármetszés sem kockázatmentes dolog, sem aktuálisan, sem a lehetséges későbbi szövődmények tekintetében…). A páromnak is nehéz volt a döntés, de tudta, hogy mindenképpen szülni szeretnék, ezért nem csak ő próbált dűlőre jutni a doktor úrral, hanem Erika segítségét is kértük. Ő megérkezése előtt telefonon konzultált a szülészorvossal. Megbeszélte vele, hogy felkészült kismamáról van szó, ráadásul a baba is kicsi, így jó eséllyel rendben mehet a szülés. A párom végig tartotta a kapcsolatot az orvossal és a dúlával, amíg én a vizsgálóban vártam az eszmecsere végeredményére. A szülészorvos megállapította, hogy „ideális” farfekvésről van szó. Dúlám megérkezése után személyesen is beszélt a doktor úrral, és kérésére, mivel a várandós kiskönyvemben az utolsó ultrahangos vizsgálatról nem volt bejegyzés, az orvos UH-val megmérte a baba fejkörfogatát. Az értéket elég kicsinek találta ahhoz, hogy a széles csípőmön utoljára jöjjön ki a fejecske, a baba teste után. Innentől nem volt megállás. A legnehezebb döntést hoztuk meg, tudván a lehetséges negatív következményekről. A párom is és én is aláírtunk egy papírt, amellyel vállaltuk a saját felelősséget, ha valami probléma adódik a szülés során. Egyben vállaltuk azt is, hogy adott esetben a gyermek és a saját egészségem – akár életünk – megőrzése érdekében a szülés bármelyik szakaszában műtéti beavatkozásra is sor kerülhet.

    A születés

    A vajúdás tovább folytatódott, immár hármasban a Frédérick Leboyer-ről – a gyengéd születés „atyamesteréről” – elnevezett szülőszobán, párom mosolyogva oda is súgta: jó ómen!. A baba fenekével előre, centiről centire haladt. Két fájás között próbáltam tudatosan kontrollálni az eseményeket, figyeltem, ha valami furcsaságot érzek, azonnal szólhassak. Közben a dúlám és a párom tartották bennem az erőt. Amikor már semmilyen testhelyzetben nem éreztem jól magam, próbáltak szóval tartani, melegborogatást kaptam a derekamra és a kontrakciók alatt megszoríthattam mindkettejük kezét és Erika a csípőlapátok összenyomásával segítette a tágulásomat. Hajnali fél 2-2 óra körül kezdett elfogyni az energiám, egészen ki is merültem, ekkor hangzott el tőlem a mondat: „inkább szedjék ki”. A páromtól tudom, hogy ebben a pillanatban egymásra néztek a dúlával, és mivel ők tudták, hogy rendben tágulok, az orvos szerint pedig 3 óra körül akár baba is lehet, tovább öntötték belém a lelket. Kedvesem, aki mindeddig halk szavakkal bíztatott és igyekezett kívánságaimat teljesíteni, most szólalt meg először azon a határozott, erős, ám nyugodt hangon, amit akkor szoktam hallani tőle, amikor valamiben kicsit bizonytalankodom, ám ő meg van győződve arról, hogy erre nincs okom: „Anikó, erős vagy, megcsinálod. Hónapokig erre készültél és most is ragaszkodtál a szüléshez. Kettőnk közül épp te vagy az, aki ha belekezd valamibe, azt következetesen végig is csinálja. Szeretlek!”. Ez a megerősítés lendített tovább. A szülésznő vizsgálata már megállapította, hogy nemsokára tolófájásokat fogok érezni, de addig, amíg nem szólnak, ne nyomjak, mert hamarosan oxitocint kapok annak érdekében, hogy meggyorsítsák a szülést. (Én a megváltozott tudati állapotomban azt gondoltam, hogy az oxitocin csillapítja majd az egyre erősödő és változó fájásaimat, holott korábban tisztában voltam azzal, hogy ez az anyag éppen a fájások erősítésére szolgál. Utólag azt gondolom, jó, hogy mást hittem, segített abban, hogy végigcsináljam…) Az oxitocin infúziót be is kötötték, de mivel azt az instrukciót kaptam, hogy várjak, amíg szólnak, hogy kezdhetem nyomni a babát, ezért ­­– számomra egy örökkévalóságnak tűnő ideig­­ – vártam, hogy végre jöjjön a szülésznő, megállapítsa, hogy valóban nyomhatok. Azonnal fölfektettek a szülőágyra (farfekvéses babánál nincs más pozícióra lehetőség), rögvest számtalan ember jelent meg a szülőszobában (gyermekorvos, mindenféle avatott szakemberek, szülésznők, a szülészorvos, sőt még a takarító néni is jött „csodát” látni), akik elláttak különböző instrukciókkal, hogy mikor mit kell tennem. A tolófájások percenként jelentkeztek. Szépen haladt a szülőcsatornán keresztül a babám. Ruttner doktor úr egyszer csak azt mondta, hogy még egy nyomás, és kint lesz a baba. Valamikor ez előtt az egyik tolófájás közben gátmetszést kaptam, ami elkerülhetetlen volt, még ha nem is erre készültem, hiszen csak így lehettek biztosak abban, hogy elég gyorsan kijön a fejecske is. Amikor már látszott a gyermekem feneke, lábai, fájdalmat éreztem a gátizmaimnál ­­– kiderült, hogy a baba mocorgott, próbált utat törni magának, ez feszítette az izmom. Most már valóban tudatosan éltem meg a másodperceket, nagyon aggódtam azon, hogy nehogy túl sok időt töltsön a kicsim feje a testemben, míg a többi része már az orvos kezében fekszik. Úgy éreztem, hogy éppen ez az utolsó fájás nem akar jönni. Kétszer is elmondtam, hogy „nem jön a fájás”. Az orvos nyugtatott meg, hogy de, jönni fog az mindjárt. Jött is, és valóban ez volt az utolsó. A baba a fejét is kidugta. A kislányom köldökzsinórját azonnal elvágták, rögtön vizsgálóasztalra tették, Sára pedig felnyöszörgött, és élete első fényképén nyitott szemmel néz a gépbe. Nagyon boldog voltam és meg is könnyebbültem, hogy túl vagyunk a megpróbáltatásokon, és egészségesnek ítéltetett a baba is. A hajnali 3 óra 7 perckor, 9-es Apgar-értékkel, 2660 grammal és 52 centiméterrel világra jött, életerős kislányom még a szülőszobán szopni kezdett. Megkönnyebbült a párom és a dúlám is.

    Március 10-én mentünk haza a kórházból. A gyermekorvosi vizsgálat során a szemem elé került Sára születési papírja. A köldökzsinór egyszer a testére tekeredett. Talán ezért nem tudott megfordulni. Az pedig, hogy kisebb volt az átlagnál, egyenesen hozzásegített ahhoz, hogy egy semmivel össze nem hasonlítható élménnyel gazdagodjak én is és a párom is. Ma sem csinálnánk másképp.

    A következmények

    Azóta híre ment a szülésemnek. A kórházban a vizitelő orvosok meg-megkérdezték, hogy jól vagyok-e, és megdicsértek, amikor látták milyen mozgékony vagyok annak ellenére, hogy farral szültem első gyereket, és gátmetszést végeztek. Két nappal a hazabocsátásunk után bementem a kórházba Sára oltási kiskönyvéért, és ellenőriztetni a gátsebet. A betegirányítóban ülő hölgy ugyanaz a hölgy volt, aki előzőleg a zárójelentésemet kiadta. Akkor meg is jegyezte: „Farral szült? Hányadik gyermek? Első? És engedték?”. Amikor pedig elmondtam neki látogatásom okát, rám nézett: „Maga a hármas ötös (ti. a 103-as szoba 5-ös ágyán fekvő anyuka), igaz? Akkor most azonnal megvizsgálják, egy faros szülés után nem lehet nyílt gátsebbel rohangálni.”. Meg is vizsgáltak, de szerencsére semmi rendellenességet nem állapítottak meg. A lényeg az, hogy Sárám egészséges, és ráadásul még maradandó emlékeket is hagytunk magunk után a szülőszobán, a gyermekosztályon, a kórházban, ahol a mai napig általam ismeretlen orvosok osztják meg pácienseikkel szülésem történetét.

    A párom a kislányunk születésének másnapján ünnepelte a névnapját, neki gyönyörű, de felelősségteljes ajándék az új élet. Erika, a dúlám pedig a születésnapjára rendezett partiról jött el a szülésemhez. Azóta is nagyon aranyosan azt mondja, Sára a legszebb szülinapi ajándék volt az ő számára is. Azért megígérem, hogy a második gyermekem születését nem a következő 40. születésnapjára időzítem…

    Kiss Anikó

    Apai utóirat

    Kedves leendő anyukák és apukák! Kicsi lányom és szerelmetes párom immár több mint két hete itthon vannak, egészségben. Szerencsére velünk „kerek a világ”. Innen épp ezért nehéz visszanézni azokra a gondterhes órákra, amikről Anikó feljebb írt. Ami most már szép emlék, az akkor egy nagyon nehéz döntés és hosszú órák aggodalma volt azokért, akiket a legjobban szeretek, ráadásul úgy, hogy eközben kedvesem felé végig nyugalmat, erőt sugározzak én is. Hát, nem panaszként, de nem volt könnyű kenyér nekem sem. Bár tisztelem, szeretem Anikót, azt gondolom sokan tudják, hogy szülés közben egy nő tudatállapota nem éppen a hétköznapokban megszokott. Tudtam, hogy párom szülni szeretne, alapvetően ezt én is támogattam. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire fontos a természetes szülés az anya részéről érzelmei és kötődése megerősítéséhez, ugyanilyen fontos a babának, hogy az első élménye e világgal kapcsolatban küzdelmes legyen, hiszen ez későbbi fejlődésére is pozitív hatással van. Ám mindezek ellenére meg kell, hogy mondjam Nektek, ha kicsit is nagyobb ellenállást tapasztalok a kórházi team részéről, ha az orvos fejmozdulata inkább oldalirányú, mint bólintó a lehetségesség tekintetében, akkor minden erőmmel megpróbáltam volna meggyőzni Anikót, hogy más döntést hozzon, végső esetben én döntök helyette. Ezért arra kérlek Benneteket, semmiképp ne vállaljatok az elfogadhatónál nagyobb kockázatot!

    Azoknak az apukáknak, akik még bizonytalanok abban, hogy társuk mellett tudnak/akarnak-e lenni a szülés, születés óráiban, azt üzenem, legyen elég bátorságuk, mert pótolhatatlan élményt mulasztanak, ha nem fogják párjuk kezét a szülőszobán, olyan dologból maradnak ki, ami sokkal erősebb kötés a szülők között, mint bármiféle ceremónia, vagy aláírások különböző papírokon!

    Még egy záró gondolat. Négy nő nevelt (édesanyámtól üknagymamámig), gondosan, kedvesen. Talán ennek köszönhető, hogy mindig is szerettem a nőket, általában is. A szülőszobán töltött idő óta ehhez a nők iránt érzett szeretethez olyan tisztelet is társult, amit kizárólag az ott töltött időnek köszönhetek, és örülök, hogy megtapasztalhatom.

    Köszönjük a Szent István Kórház szülészetén dolgozóknak a végül is elfogadó és támogató hozzáállását, és mindazt a segítséget, amit tőlük kaptunk!

    Erikának egy nagy-nagy KÖSZÖNÖM tőlem is!

    A legjobbakat mindnyájatoknak, a gyerekeknek és szülőknek, leendő szülőknek egyaránt!

    Penczel Zoltán

    Nyertünk a Fővárosi Szolidaritási Alap 2023-as pályázatán!
    Kérünk írd meg nekünk ebben az igényfelmérő kérdőívben, hogy milyen programokon szeretnél részt venni.