Samu világra jövetele

    Gyermekem világra jöttét alapos felkészülés és izgatott várakozás előzte meg: jártam kismama jógára, férjemmel szülésfelkészítő órákra, előadásokra, szakirodalmakat bújtam és dúlánkkal, Betlejné Szurdusz Erikával sokat beszélgettünk. Pszichológusként nagyon fontos számomra az anya-gyermek kapcsolat kezdete, a gyöngéd születés, a háborítatlanság, természetesség. A szülési terv elkészítésében és a mögötte húzódó szemlélet támogatásában nagyszerű partnerre találtunk orvosunk, Dr. Kovács Zoltán személyében.

    A kiszámított időpontot túlléptük egy héttel, de én már egy hónapja minden éjjel úgy feküdtem le: talán hajnalban már kontrakciókra ébredhetek! Nem sürgettem Samut, amikor ő úgy érzi, hogy ki akar jönni erre a szép világra, várjuk szeretettel.

    Orvosom a nyolcadik napon be akart fektetni és szülésindító próbáknak alávetni (oxytocin adagolás, prosztaglandinos zselé a méhszájba). Az indítás azonban elképzelhetetlenül távolinak és valószínűtlennek tűnt számomra, valaminek, ami úgysem fog megtörténni. Megbeszéltük, hogy nem feküdnék be a kórházba, inkább vállaltam saját felelősségre az ambuláns ellátást.

    Vasárnap este az utolsó CTG vizsgálaton Samu a világ legnyugodtabb babájának tűnt, aki békésen elvan kis zugában, a méhszájam is teljesen zárt volt. Ám a nap még tartogatott számunkra némi meglepetést.

    Éjjel kettőkor ébredtem három óra alvás után. Talán álmodtam a görcsöt? Vártam hát, az órát kémlelve, az összehúzódások kétségtelenül 4 percenként jöttek. Félve hívtam Erikát, a dúlánkat, hátha téves a riasztás az este elfogyasztott bábakoktél hatására (sárgabarackturmix ricinusolajjal és egy korty pálinkával). Mivel kb. 15 kilométerre lakunk a kórháztól, elindultunk a húgomék lakásába, ahol a vajúdás kezdetét terveztük tölteni, hogy minél kevesebb időt töltsünk a kórházban. Azonban a négy percek figyelmeztettek: inkább menjünk a szülőszobára. Az idegen lakás egyik makacs zárja hátráltatott minket és elénk parkolt (éjjel fél háromkor!) egy hatalmas hússzállító teherautó. Minden égi jel arra mutatott, még ne menjünk be…

    Választott szülésznőnk másnaptól szabadságra ment volna, az utolsó CTG-n szépen elbúcsúztunk tőle, kellemes nyaralást kívánva. Csengetésünkre széles mosollyal nyitott nekünk ajtót a szülőszobán, azt mondta, érezte, hogy ma még találkozunk.

    Az ügyeletes orvos szemét dörgölve felvette az adataimat, majd megvizsgált, megállapította, hogy méhszájam még mindig teljesen zárt, reggel hétig nem kell semmit csinálni, az orvosomat sem hívják be addig, minek keltenék fel feleslegesen. (Ez sajnos hiba volt, mert amikor reggel hívták, már nem tudott helyettesről gondoskodni a délelőttre.)

    Elhelyezkedtünk a szívünkhöz legközelebb álló szülőszobán, leterítettük a jógamatracot, discman-nel zenét hallgattam és elkezdtem a kedvenc jógapózaimat folyamatos mély, lassú hasi légzéssel, hosszú kifújásokkal. A fájdalom érkeztével rendszerint a ringatózás esett a legjobban, mindenképpen mozgásban kellett maradnom. Fogásokat találtam az ágyon, amikben ellentarthattam, később ezeket húztam, téptem, hogy az ágy a szoba felénél kötött ki… A látványokra nem volt szükségem, szemem csukva tartottam, kizártam a külvilágot, pedig korábban azt gondoltam, jól fog esni majd szép ősi képeket néznem, pl. egy embert, ráfestve a csakrák, csodás, sugárzó jeleivel.

    Eleinte férjem a szülésznővel társalkodott, én az ágy mögé elvonulva egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem önmagamban. Jól esett a földdel kapcsolatban lenni, lent, mindennek az alján, biztonságban. A zene nagyon sokat jelentett. Legtöbbet a vajúdáshoz összeállított tangózenéket hallgattam, arról is egy számot, ami ezáltal visszafordíthatatlanul kondicionálódott Samu születésével és azóta ha meghallom, peregni kezdenek a könnyeim. Valahogy azt reméltem, reggelre kint lesz a baba, de kivilágosodott és eljött a hétfő reggel hét óra. Épp ezt nem akartuk, hisz a kórházban ilyenkor beindul a nagyüzem, megvizsgál a szülőszoba vezető főorvos, jönnek-mennek, nincs nyugalom. A főorvos a szülési tervünk ellenére könyörtelenül és brutálisan valóban meg is vizsgált, majd a szülésznőhöz fordulva burokrepesztő eszközt kért. Még magamnál voltam annyira, hogy tiltakozzam: „Köszönöm szépen, nem kérek burokrepesztést” A válasz erre felháborodott hangon: „Asszonyom, ez nem egy ilyen kérdés, ön túlhordásban van, zöld lehet a magzatvíz, meg kell csinálni ” – és már döfött is: úgy éreztem, csuklóig bennem van, felnyögtem. Persze semmi víz nem jött ki, tehát amellett, hogy jogtalan, teljességgel felesleges is volt a beavatkozása. Arról nem is beszélve, hogy meg lehetett volna nézni a víz színét előtte. Mindenesetre a baba fején még egy hetesen is látszanak a brutális eszköz karcolásnyomai…

    Újabb órák teltek el, az orvosom sajnos még mindig nem tudott jönni, de nem jutott el hozzám az aggodalom, valami magabiztosság érzés uralt, hogy bárki nélkül meg fog történni a szülés. Megérkezett viszont Erika, a dúlánk, teljes eszköztárával. A háborítatlanság innentől már zavartalanul megvalósult. Csak a szülésznő vizsgált meg, ő is ritkán. Kilenckor végre tágulni látszott a méhszáj, öt centisnek találta. A hírtől nagyon felvidultam, mert már kezdtek olyan érzéseim lenni, hogy nem nyitom ki a kaput a gyerekem előtt, nem tudom/akarom elengedni. A fájdalmaim erősödtek, kérdezgettem női segítőimet, mennyi van még hátra. Erika kedves, lágy szavakkal bíztatott, simogatott, masszírozta a keresztcsontomat, amikor érte. A saját tempómban váltogatva a testhelyzeteket térdeltem a földön, guggoltam, négykézláb helyezkedtem, álltam az ágyra hajolva. Úgy éreztem, ha hátra fektetnének, kínzás lenne számomra.

    A fejemre vizes kendőket helyeztek, amik állandóan felforrósodtak, hiszen iszonyú melegem volt, folyton izzadtam, ezért legyeztem magam a legyezővel, amikor bírtam.

    A beszéddel már rég felhagytam, átvették az uralmat a jobb féltekei folyamatok, mutogattam, mi kell, hol fogjanak, az összehúzódások közeledtével csak annyit nyögtem: „Jön.” És ezzel arra utaltam, Erika és Laci nyomják össze két oldalról a medencecsontomat.

    Hangokat kiadni azonban jól esett: mélyről jövően nyögtem minden hosszú hasi kilégzés végén. Úgy éltem meg, hogy ordítok, estére éreztem is a torkomban a kaparást, később mindenkitől elnézést kértem, de megnyugtattak, hogy nagyon is csöndes voltam.

    Tizenegykor a szülésznő megvizsgált és látta, hogy a méhszáj egyik része ödémás lett, felajánlotta, hogy megmasszírozza, vagy no-spa injekciót ad. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárki megint bennem matasson. Egy fenéken szúrás valahogy könnyebbnek tűnt, arra nem gondoltam, hogy ez is egy gyógyszer, épp amiket elkerülni akartunk minden erővel, de már nem tudtam ilyen logikusan gondolkozni.

    A fájdalmakat nehezítette számomra, hogy nem tudtam rendszert felfedezni bennük, néha kettő hullám jött egymás után, néha egybefolyt vagy negyedóra tömény fájás, néha eltűntek hosszú percekre. (Utólag ezt is jobban értem, mert azt hiszem, nekem az egész életem során gondot jelentett a rendszer, a rendszerszerűség, én mindig ösztönszerűen, irracionálisan, logika-mentesen éltem- leszámítva néhány erőltetett próbálkozást.)

    Nagy segítséget jelentett azonban, hogy elkezdtek képek megjelenni előttem a fájások alatt. Először egy startoló rakétára lettem figyelmes, ami körül zúg a tűz, a gőz, robbanásig feszül körülötte az erő, ami pillanatok múlva elröpíti. Csak termelődik, forr az erő, még épp nem robban. Ezt követően magam hívtam elő új és új képeket, mert mindegyik csak egy ideig volt hatékony fájdalomcsillapító. Gyönyörű szép, archaikus és erős képek jöttek sorra, mint pl. a tenger hullámai a parton, az ősóceán roppant ereje, aztán a legtöbbet a hatalmas folyó időzött nálam, a folyó, amin kisbabák úsztak bölcsőben és az anyjukat keresték. Azonosulhattam velük, engedték, hogy eggyé váljak velük, én voltam a hatalmas folyó, aki kiközvetíti a babákat az anyjukhoz. Ez több fájás alatt velem maradt, sok erőt adott. Egy másik archaikus gondolat is sokat segített: keletkezett egy beavatás érzésem, úgy éreztem, a nők egy külön csoportjának részévé válok, valamiféle felnőtté avatás-érzéssel színeződött a szülésem folyamata ezáltal.

    Ekkor már az arc-kendőimet foggal téptem, szaggattam, és majd’ letéptem az ágy peremét, a fejem a CTG gép dobozára szorítottam. (napokig éreztem az orrnyergemen a fájdalmat, mire rájöttem, mitől keletkezhetett…)

    Egy órakor betoppant az orvosom, felnéztem rá a kendők alól, lógó hajjal az arcomban, semmit nem mondtam, de úgy láttam őt és a megjelenését, mintha egy fehér ruhás megváltó jött volna el hozzám, aki végre segít, megmondja, mire számíthatok.

    Valóban változott a folyamat, megállapította, hogy eltűnt a méhszáj, elkezdődött a kitolás, ami azonban még órákon át tartott. Rendszeresen megkérdeztem: „meddig tart még, hány összehúzódás, míg kint lesz?”, ugyanis a filmekből, szülés videókról volt bennem egy olyan kép, hogy a kitolás már csak egy pillanat, a baba gyorsan kicsusszan. Emiatt teljesen meglepődtem az orvos azon mondatán: „Jól halad a folyamat, milliméterről-milliméterre közeledik baba feje.”

    Valóban lassan, de biztosan haladt a folyamat, hogy segítsen, megkérdezte, akarom-e tükörrel megnézni egy nyomásnál a feje búbját, vagy esetleg megfogni. Ez utóbbihoz volt erőm csak, fogta a kezem, odatette a puha-kemény kicsi fejecskéhez, és ettől tényleg új erőre kaptam. Állítólag felszabadultan felkacagtam, és azt mondtam: „jaj, de édes, itt a kis fejecskéje”

    Az orvos szelíden, gyengéd hangon kérdezgette, akarnék-e pózt váltani, és mindig javasolt egy újabbat a meglévő repertoáromból. Szinte azonnal „engedelmeskedtem” neki, azonnal, kristálytisztán eljutottak hozzám a szavai és négykézláb, térd-könyök helyzetből felkecmeregtem állásba is. Megkérdezte, milyen pózban szeretném kitolni a babát, hogy esne jól. „Állva”- feleltem. Az utolsó órát állva töltöttem az ágyra hanyatlásban, tépve, húzva a peremét, arcom a kendőkbe és a lepedőbe fúrva. A kontrakciók végén hajlítottam a térdeim, valahogy könnyebb volt begörbülve, a térdemmel az ágy alatt ellentámasztó pontokat találva nyomnom.

    Folyamatosan visszajelzést kértem, hány fájásra van még szükség. Amikor ténylegesen éreztem kijönni a fejét, éreztem a feszítő, repesztő érzést, aminek eleinte ellenálltam, de végül az utolsó pár kontrakciónál beleengedtem magam. Elengedtem a testem földi valójában, a hatalmas, emberfeletti energiaáramlatok részének éreztem magam. Egyesültem velük, mint meditációk alatt. Úgy éreztem, földi test mit sem számít, csak Samut láttam magam előtt, ahogy törekszik kifelé és mintegy destruktív erővel gondolva a testemre tiszta erőből nyomtam őt át az akadályon. A kontrakciók szünetében sokszor álomba merültem és azonnal gyorsan iramló képeket láttam, amikre már lehetelten visszaemlékeznem. Néha ezekből a rövid álmokból úgy tértem észhez, hogy éreztem a becsukló térdem mozdulatától, hogy elaludtam.

    Amikor végre kint volt a feje, állítólag kinyitotta a szemét és szelíden nézte a világot. Így maradtunk még percekig, nyakig megszületetten (ezt sem gondoltam volna), a testecskéjét már tényleg kicsusszanás-szerűen sikerült kitolni. Amint megszületett, lekaptam a hálóingem és már adták is át nekem Őt a lábam között. Megfordultam vele és az ágynak dőlve öleltem, tartottam a kicsikét. Nem is sírt, csak egy pár taktust, gyorsan bebugyolálták a bordó törölközőbe és a plédjébe, eközben az orvos és a szülésznő a földön guggolva várták a méhlepényt. Teljesen kijózanodtam, mosolyogva köszöntöttem, nézegettem, beszéltem hozzá, Laci meghatódott.

    Végül fel kellett feküdnöm az ágyra, hogy kijöhessen a méhlepény és megvizsgálhassanak. Nehezen jött ki a lepény, valamiért megakadt a hüvelyben. Egy pici kis felszíni repedést kellett még rajtam ellátni, közben Samu a karomban szopizott. A csecsemős nővér türelmesen várt két órán keresztül, állt az ágy mellett, de nem vitte el tőlem a babát, ahogy a szülési tervben kértük. Így kaptunk két óra teljes nyugalmat, és a fürdetés, ellátás mellőzését. Közben engem megmostak, újra felöltöztettek és már jöhettek is az első látogatók. Vidámnak és energiateltnek éreztem magam.

    A későbbi napokban sikerült elérni, hogy Samit a szobában magunk fürdessük, nem méregették naponta, nem vitték el egyszer sem semmiféle vizsgálatra. A csecsemősök mindegyike pontosan ismerte a baba ellátásához írt kéréseinket, hisz korábban aláírta az osztályvezetőjük, és lefénymásolva el is tettek egy példányt belőle. Az apuka napközben velünk lehetett, de sajnos szobahiány miatt nem tudott bent aludni. A harmadik napon hazamentünk vele saját felelősségre.

    Hálás vagyok a sorsnak, hogy megélhettem ezt az élményt, életem legnagyobb élményét, és köszönöm a segítőimnek, hogy védett varázskört húztak körém, és engedték a maga útján zajlani a folyamatot.

    A babánk azóta is békésen szemlélődő, csendes, nyugalmas baba. Kiválóan szopik, mélyeket alszik. Remélem, sikerült megalapoznunk a világba és önmagába vetett hitét.

    Hazai Melinda

    2006. augusztus 9.