A Másállapotot a szülészetben mozgalom májusban több más szervezettel összefogva közleményt osztott meg a Facebookon, amelyre rövid időn belül hosszú kommentben válaszolt is a címzett, Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter. Okunk van remélni, hogy annyi év kudarca után a magyarországi szülészet egy „élhető és emberséges” rendszerré válhat – nem csak apró lépésekben, hanem talán alapjaiban, lényegében, elsöprő erővel. Ebben hatalmas szerepe és felelőssége lesz az új egészségügyi minisztérium, a különböző szervezetek és az anyák együttműködésének.

A szülészetről azonban nemcsak egészségügyi és pszichológiai szempontból lehet gondolkodni, hanem látnunk és ismernünk kell a jelenlegi szülészeti állapot, szokásrendszer kulturális, társadalmi, vallási, sőt gazdasági gyökereit is. Nagyon fontos ugyanis a felesleges és ezáltal káros beavatkozások kiiktatása a szülészeti gyakorlatból, a nőközpontú szemlélet, a korai kötődés támogatása, és sorolhatnám, de

a szüléshez való hozzáállás új alapokra helyezése nem fog menni anélkül, hogy társadalmi szinten tudásunk lenne róla, hogyan jutottunk ide, a jelen Magyarországára, ahol nem jó szülni.

A szülést, születést mint az élet kezdetét övező misztikus eseményt, de mint a szexualitással és a női testtel szorosan összefüggő eseményt is, számtalan tabu övezi évezredek óta a világ különböző kultúráiban. Ennek megértéséhez fontos tisztáznunk mindenekelőtt a tabu szó eredeti jelentését: valami, ami szent, mégis kötődik hozzá egyfajta félelem, borzongás, rettegés, és ebből fakadóan tiltó szabályok sora. A szülés tehát tabu, mert megfoghatatlan, félelmetes, hatalmas erejű, transzcendens élmény, ami szent és szakrális esemény is: a teremtés hatalmának megtapasztalása. Azt, hogy hogyan íródott ki ez a tapasztalat a szüléseinkből, hogyan formálódott a szülés kultúrája, szokásrendszere, intézményesülése, és a nők hogyan vesztették el azt az erőt, amivel egy szülés felruházhatná őket, több irányból közelíthetjük meg.

Beszélhetünk egyrészt a női testet övező tabukról, a női méhből távozó vér tabujáról, a menstruációról és a gyermekágyi vérzés időszakáról mint rituálisan tisztátalan állapotokról. A patriarchális társadalmunk által a nőkre kényszerített elvárásokról. A női test szépségének mítoszáról, a női test tárgyiasításáról, a pornográfiáról. Az alapvetően patriarchális hagyományú orvostudomány kialakulásáról, tekintélyelvűségéről. A hisztériáról mint „női betegségről”. Másrészt a természettől való idegenkedés és eltávolodás okozta tabukról, az egészségkultuszról, a testünk feletti teljes kontroll vágyáról.

Arra, hogy a női méhből távozó vér miért válhatott tabuvá, nem nehéz magyarázatot találnunk. A vér látványa szerteágazó jelentéstartalommal bír a világ minden kultúrájában, hiszen más, mint a többi testnedv: be kell érte hatolni a bőr felszíne alá. A testen belüli vér életet, egészséget, életerőt jelent, a testen kívüli vér látványa ellenben sérülést, halált, veszélyt hordoz.

A női vér tabuja, amelynek eredete az ismeretlentől való félelem, könnyen megmagyarázható: a nők minden hónapban találkoznak saját vérükkel, ezzel szemben a férfiak csak akkor, ha megsebesülnek.

A női nemi szervből távozó vér, ami menstruáció, gyermekágyi időszak vagy vetélés közben távozik, hatalmas disszonanciát hordoz tehát magában: disszonanciát a vágy tárgyát képező nemi szerv és a vészjósló vér között, a termékenység, az életadás és a veszteség között, végeredményben az élet és a halál között. Ez pedig félelmet ébreszt.

A menstruáló és a gyermekágyas nőhöz gyakran a rituális tisztátalanság képzete társult különböző kultúrákban, így például a judaizmusban és a kereszténységben is. Ezt az állapotot különféle társadalmi és vallási korlátozások jellemezték, és egy megtisztuló ceremónia követte. Ezen felül a kereszténységben nagy jelentőségre tett szert az áteredő bűn fogalma és az ősbűnért elsősorban felelősnek tartott Éva alakja, ami tovább súlyosbította a menstruáció megítélését. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a bibliai Teremtés könyvének szövege nem egyedül Évát teszi felelőssé a bűnbeesésért; a nő kizárólagos bűnösségének hangsúlyozása később erősödött fel. Számos korai szerző járult hozzá ahhoz, hogy a női test természetes folyamatait, köztük a menstruációt is, a bűn és a tisztátalanság képzetkörével kapcsolják össze. A menstruációt és a vele járó tisztátalansági képzetet a hagyomány ugyanúgy Éva bűnbeesése miatti következménynek tartotta, mint a fájdalmakkal járó szülést. A havi vérzés így nem csupán testi jelenségként, hanem szimbolikus értelemben is a bűn következményeként jelent meg.

A keresztény gondolkodásban ezek a nézetek tehát teológiai értelmezést is kaptak. Egyházatyák foglalkoztak mélyrehatóan például azzal a kérdéssel, milyen következményei lehetnek a menstruáció ideje alatti közösülésnek, de a néphagyomány szerint a vérző nő kezének érintése is elég volt, hogy megmérgezze az élelmiszereket, ecetessé tegye a bort, megbetegítse a jószágot.

A vér tabuja egyértelmű kapcsolatban áll tehát a szüléssel, de ennél jóval összetettebb a kép. Távolabbról, a női test szépségének modernebb mítosza felől is érdemes megközelíteni a szülés kérdését. Vajon mikor és hogyan alakult ki az a felfogás, miszerint a női a „szebbik nem”? Miért nem férfias tulajdonság a szépség, és a nők felé miért jelenik meg elvárásként?

Naomi Wolf A szépség kultusza című könyve szerint

„a nőknek akarniuk kell a szépséget megtestesíteni, és a férfiaknak akarniuk kell az azt megtestesítő nőt birtokolni. (…) A szépség olyan fizetőeszköz, akárcsak az aranyalap. Mint minden gazdaságot, ezt is a politika határozza meg, és a modern korban ez az utolsó és egyúttal legjobb hiedelemrendszer, amely érintetlenül hagyja a férfidominanciát.” ^[1]

Aki szép, és akinek szépsége az elsődlegesen kiemelt tulajdonsága, az passzív. Aki aktív, az csak másodsorban lehet szép. Ezt erősíti évszázadok férfiak által, nőkről írt irodalma, melyben a nő mint múzsa, mint ideál, elsősorban szépségében ábrázolódik. De felidézhetünk valós történelmi személyeket is, Sissi magyar királynét például, aki egész életében mindent megtett azért, hogy szép legyen, egy olyan korban, és akinek közvetlen közegében társadalmi státusztól függően a nők vagy egész nap a szépségükért dolgoztak főállásban, vagy ezen nők gyermekeit nevelték és háztartásukat vezették, így kiszolgálva a szépség kultuszát.

Megemlíthetjük itt a – más vallásokban is fellelhető szűz istenanya képéhez hasonló – katolikus Mária-tiszteletet is. Szűz Mária a legfőbb női példakép keresztény kultúránkban, mint ártatlan, érintetlen, passzív eszköze az istennek. A teste edény, nem több, ami kihordja a megváltót: nem is akarunk erről a testről tudomást venni évezredeken keresztül. Mária a szülés tabusításának és a nők alárendeltségének is legkézzelfoghatóbb példája. Miközben az anyaság legmagasabb rendű megtestesítőjeként tisztelik, a katolikus hagyomány szerint Mária szüzessége a szülés alatt is sértetlen maradt. Ennek következtében Jézus születését gyakran a hétköznapi szülés testi tapasztalataitól – a fájdalomtól, a vérzéstől és a tisztátalanság képzetétől – mentes, csodás eseményként ábrázolták.

Mária anyasága így egyszerre vált a női szerep felmagasztalásának és a valós női testi tapasztalatoktól való eltávolításának eszközévé.

Ezzel a szereppel kétezer éve állít olyan példát a nőknek, amelyhez ők sosem érhetnek fel. A fogantatás megfoghatatlan és nem a szemünk előtt történő biológiai folyamat, ami „titokban” megy végbe a nő testében, tehát a szűznemzés ebből a szempontból kevésbé lényeges kérdés, viszont a szülés kapcsán sokkal inkább átélhető az ember mivoltunk, a fájdalom, a vér, a kétségek. Mindezt elvették Máriától – de nemcsak tőle vettek el valamit, hanem ezáltal az őt példaképnek tartó nőket is eltávolították saját testüktől, a szülés természetes aktusát mint büntetést állítva be.

A tisztaság, a szüzesség mint érték és a méh mint tisztátalan, rakoncátlan, kezelhetetlen szerv gondolata sem a kereszténységből, hanem jóval korábbi ókori kultúrákból eredeztethető. Egyiptomban a Kr. e. 2. évezredben megneveztek egy női mentális zavart, amit a méh spontán mozgásai okoznak. Platón is összeköti a nőt az elmebetegséggel, a kiszámíthatatlan hisztériával, ez pedig hatással lesz a keresztény tanokra is. Szerinte akkor hisztériás a nő, ha a méh szomorú, mert nem kapcsolódhat egy hímhez. A hisztéria szót Hippokratész használja először: szerinte a hisztériát az anyaméh növekedése, változása okozza, ami radikális változásokat okoz az ember viselkedésében.

Ezek az elméletek aztán évszázadokig fennmaradtak, és a kereszténységben is komoly hagyományuk lett. A mentális betegségeket a bűn közvetlen következményeként értelmezték, a hisztériát pedig a varázslással kapcsolták össze, ami a boszorkányüldözéseknek is alapul szolgált. Még Freud 1892-ben megjelent Tanulmányok a hisztériáról c. műve is ugyanezt a logikát követi. A századfordulón azért találják fel a vibrátort, hogy azzal gyógyítsák a nyughatatlan méhet, a hisztériát. Végül csak 1980-ban törlik a hisztérikus neurózis fogalmát.

Láthatjuk, milyen, amikor „a nők történelmét a férfiak csinálják” ^[2], amikor a nők testére külső nézőpontból tekintünk. Ezt a kívülről szemlélést erősíti a pornográfia, ami szintén arról szól, hogyan látjuk a nőt – kívülről. Még az úgynevezett feminista, „soft”, erőszakmentes pornográfia is ezt erősíti, hiszen a látványról szól: ugyanúgy tárgyiasítja a női testet, mint az erőszakos, „mainstream” pornográfia. És itt nem csak a felnőttfilmekre kell gondolnunk, hanem a pornográfia jelenlétére hétköznapi életünkben: pl. a reklámokra, ahol a női test mint erotikus tárgy hatol be az ember gondolkodásmódjába, és torzítja a fantáziáját. A pornográf és tárgyiasító ábrázolások hosszú távon normalizálják a nők elleni erőszakot, érzéketlenné tesznek vele szemben, miközben a „szépségpornográfia” a nőket saját magukkal szembeni erőszakos viszony kialakítására ösztönzi. És ha ez a normalizált erőszak a nők bőre alá is bekúszik, márpedig ember legyen a talpán, aki ezt ki tudja kerülni, az nagyon erős hatással van rájuk egy olyan mély testkapcsolatot igénylő esemény során, mint a szülés.

Egy független bábák által vezetett szülésfelkészítőn hallottam először arról, hogy milyen közvetlen összefüggés lehet egy korábban átélt szexuális erőszak és a szülés élménye között. Még akkor is, ha a szülés biztonságos légkörben, háborítatlanul zajlik, az embert egy nála sokkal nagyobb erő gyűri maga alá, kiszolgáltatottá válik valakinek/valaminek, és tudja, hogy nem tehet semmit, csak megadhatja magát és együttműködhet. Egy erőszakélménnyel ez erős párhuzamot mutathat. A szülés során a nő megváltozott tudatállapotba kerül, és ahogy szexuális erőszak átélése során gyakran jelentkező tünet a disszociáció jelensége, ami eltávolodást jelent a helyzettől, amiben vagyunk, ugyanígy jelentkezhet ez a pszichológiai működés szülés közben is, gátolva a szülés folyamatát. De meggyőződésem, hogy a nők testének kevésbé látványos, de mindennap tapasztalt tárgyiasítása hasonló következményekkel járhat a szülésre nézve. Hiszen a nők teste tárgy a saját szemükben is, ráadásul a férfiak szemével nézett tárgy, és már ez a biztonságos nekik is. Ebben szocializálódtak.

A meghitt, kölcsönös bizalmon alapuló, szeretetteljes szexualitás és a (háborítatlan) szülés tehát nemhogy összefügg, de mélyen egymásban gyökerezik, sőt a szülés maga is lehet szexuális aktus, abban az értelemben, hogy a nemiséget mélyen megélő, és a nemiségből táplálkozó, aktív és a nő egész lényével átélt cselekvés lehet.

Ahhoz, hogy a szintén meghatározó medikalizáció folyamatát megértsük, fontos ismernünk a magyarországi szülészet intézményesülésének azt a sajátosságát, hogy sokáig nem létezett önálló szülészorvos-képzés: a szülészmesteri képesítést sebészmesteri végzettséggel rendelkezők szerezhették meg a 18. századtól. A szülészet így lényegében a sebészetből nőtt ki, a szülés vezetése pedig egyre inkább olyan szakemberek kezébe került, akik képzésük alapját a sebészeti szemléletben kapták. Mindez úgy ment végbe, hogy a bábák évszázadok alatt felhalmozott tapasztalati tudása nagyrészt kívül maradt az akadémiai orvoslás keretein: a két tudásrendszer között nem alakult ki valódi szakmai párbeszéd vagy egyenrangú együttműködés.

A kórházi szülések általánossá válásával a szülés elveszítette korábbi közösségi és rituális jellegének jelentős részét. A bába egykori komplex szerepköre felbomlott, az anyák pedig egyre inkább intézményi környezetben, orvosi felügyelet alatt szültek.

A szülés értelmezése fokozatosan átalakult: a természetes élettani folyamat helyett egyre inkább potenciálisan veszélyes, folyamatos ellenőrzést és beavatkozást igénylő eseményként jelent meg.

A ma is általános, magyarországi, „modern” kórházi szülés intézménye éppen ezt a lényeget vette el, középpontba helyezve az erőszakot és a kontrollt. A nők önrendelkezését vette el, az önbizalmukat vette el, helyette szikékkel vagdos, férjöltéseket varr, 40 % feletti arányban császármetszéseket hajt végre, és nemhogy nem segít abban, hogy a korábbi traumák ne képezzenek gátat a szülés során, de újabb, életre szóló testi és lelki traumákat okoz.

Wolf után szabadon megfogalmazhatjuk: A szülő nők és a szülészeti ellátórendszer közötti béke és bizalom olyan káros lenne a férfiak és a nők közötti hatalmi egyenlőtlenség rendszerének fennmaradására nézve, mint amilyen káros lehetne a világbéke a hadiipari komplexumra. Hiszen egy önerőből, felesleges beavatkozások nélkül, háborítatlan körülmények között szült nő erős, és ereje veszélyes, annál inkább, mert az elmúlt évszázadokban nagymértékben ismeretlenné vált.

Láthatjuk, hogy a szülés olyan összetett biológiai, pszichológiai, szakrális, szexuális, kulturális folyamat, hogy ahhoz, hogy megértsük, mi és hogyan ment ennyire félre, rengeteg aspektusával foglalkoznia kell majd a döntéshozóknak. Alapvető társadalmi változásokra lenne szükség, nem csak az egészségügyben és a családpolitikában, de a gyermeket vállaló párok fejében. A nők önismeretében, a férfiak önismeretében, a kulturális beidegződések felismerésében, a fogyasztói kultúra kritikájában, a fájdalomhoz való viszonyban. Az iskolákban – remélhetőleg magas színvonalon elterjedő – szexuális edukáció egyik szép feladata lenne ez is. Addig is, elsőként abban bízom, hogy elindulhat végre a szülészorvosok és az otthonszüléseknél segédkező bábák közti szakmai, nyílt, építő párbeszéd és tapasztalatcsere, hiszen már kétszáz éve aktuális lenne.