Peti születése
A szülésem története jóval hamarabb elkezdődött, mint ahogyan az első kontrakciókat megéreztem. Hónapokkal hamarabb. Valamikor a negyedik hónap tájékán kezdtem el azon gondolkodni, mi fog velem és a kisbabámmal történni a szülés során. Nem volt tapasztalatom, nem voltak elképzeléseim, és nem tudtam, mi vár ránk. Épp itt volt tehát az ideje, hogy beleássam magam a témába.
Ekkor léptem rá arra az útra, amely elvezetett egy fájdalmasan csodálatos szülésig. Sokáig a kórházi szülés irányában tapogatóztam, de egyre inkább éreztem, valami nem stimmel, hiába van jó orvosom, és a kórház is bababarát, valahogy nem vagyok nyugodt. Aztán láttam egy filmet néhány háborítatlan szülésről, elolvastam egy amerikai bába könyvét, és akkor tudatosult bennem az, amit már régóta a zsigereimben éreztem: nem akarok kórházban szülni, mert képtelen vagyok a kórház és a biztonság szó közé egyenlőségjelet tenni. Felemelő érzés volt felismerni, hogy otthon, a saját megszokott kis kuckómban, a párom mellett érzem magam a legnagyobb biztonságban, otthon tudok leginkább ellazulni, és otthon tudok befelé figyelni. Célegyenesben voltam tehát. Testileg-lelkileg felkészülve, kiegyensúlyozottan vártam, vártuk a szülést, olyannyira hogy az utolsó napokban már nem is volt kedvem kimozdulni otthonról. Mint egy kis állat, készítgettem a vackomat. A nagy pillanat pedig, egy kicsit megkésve, de végre elérkezett.
A kis Peti pontosan akkor érkezett, amikor már elfogyott minden türelmem. Aznap valahogy nagyon levert voltam, szomorú és kicsit ideges is. Valami nyúlós, nyálkás dolog folydogált belőlem már reggel óta, és estére emiatt is elkezdtem aggódni. Mi lehet ez? A nyákdugó, vagy a magzatvíz? Minden rendben a babával?
Meg is kértem szépen, hogy legyen kedves, most már bújjon elő, mert szeretném megnézni, hogy jól van-e és hogy mindene megvan. Szót fogadott. Este 11 órakor kezdtem el érezni az első fájást, amit egyfajta hidegrázás, majd egy erős hasmenés követett. Ültem a hálóban az ágyon, kezemben az órával és éreztem, hogy igen, ma szülünk. De valahogy nem szántam rá magam, hogy ezt másokkal is közöljem, olyan jó volt csak csöndben ülni és ízlelgetni magamban, hogy bizony, néhány óra múlva anya leszek. Akkor még nem gondolta, hogy tényleg alig néhány óra telik csak el a nagy találkozásig.
Hamarosan már kiabálós fájdalmaim voltak, lementem szólni a férjemnek, hogy most már tuti szülünk. Imádtam, amiért olyan nyugodt volt, rögtön kérdezte, hogy akkor most készítheti elő a cuccokat? Persze, persze, de törődtem is én ezzel akkor már. Gondoltam, hívnom kellene már a bábát, de úgy éreztem, csak most kezdődött, nem akarhatom, hogy feleslegesen túl hamar érjenek ide. Várok még két fájást, gondoltam. Aztán mégsem vártam, a következő fájásszünetben a telefonért nyúltam… A telefonért nyúltam és még épp be tudtam mutatkozni, de jött a következő fájás, úgyhogy mondtam (vagy inkább ordítottam?) Áginak, hogy majd visszahívom. Erre ő mondta, hogy felesleges, azonnal indul. A férjem közben felhívta a dúlát is, szóval mindenki úton volt felénk
Közben – hányás és hasmenés formájában – alul-felül tisztultam. Ági nagyon hamar megérkezett, én akkor már messze magam mögött hagytam a szociális szakaszt, már ha egyáltalán volt ilyen, és csak nagy sokára nyögtem ki valami köszönésfélét. Kérdezte, megvizsgálhat-e. Naná. Szerettem volna hallani, hogy már hű, de nagyon ki vagyok tágulva, de Ági ujjai max. 3 centit mutattak. Szóval az elején voltam még nagyon, és nekem már őrjítően fájt. Ordítottam, mi több a hangskálám összes akkordját megzendítettem. Ahogy jött a fájdalomhullám, elkezdtem egy mély torokhanggal, a csúcson pedig már szopránban zengedeztem. Mintha énekelnék, de sosem volt jó énekhangom, most sem… Következett a szívhang meghallgatása. Ági mosolyogva konstatálta, hogy nagyon igyekszik a baba kifelé. Ettől nagyon meghatódtam, elképzeltem, ahogy Peti tolja előre a kis buksiját, összehangolt munkával igyekszünk, hogy mielőbb lássuk egymást.
Kerestem a helyem, hogy hol jobb. Kapaszkodtam a férjembe, majd négykézláb álltam, guggoltam, feküdtem, sehogy sem volt jó, a fájdalom hullámai egyszerűen letepertek. Mintegy holdkóros bolyongtam, és motyogtam magamban, hogy csinálnom kell valamit, csinálnom kell valamit. Olykor anyámért kiáltottam, mint gyerekkoromban, ha fájdalom, bánat ért. Asszonyságom csúcspontján újra gyermekké váltam, és ez jó volt nagyon. El akartam menekülni a fájdalom elől, de az követett mindenhová. Ahogyan a kis csapatom is: a férjem, Ági a bába és Zsuzska a dúla, masszázsolajostul, szívhanghallgatóstul, forró borogatásostul lankadatlan figyelemmel. Én meg csak rohangáltam, legalábbis akkor úgy éreztem, valójában kúsztam, vánszorogtam. Beültem a kádba, a férjem még ott is masszírozott, bár akkor már ez édeskeveset számított. Egyszerűen összefolyt minden, éreztem, hogy elvesztem az önkontrollt, egyre jobban ordítottam, hogy az a kurva fájás. Emlékszem, még a kezemmel is hadonásztam, mintha el akarnám zavarni. Szememmel kerestem hol Ági, hol Zsuzska, hol pedig a férjem tekintetét, és mindegyik szempárban láttam, hogy minden rendben van.
Velem voltak, de a kontrakciókkal nekem kellett megküzdenem. Bíztattak, hogy milyen ügyes vagyok, és mennyire jól csinálok mindent. Én pedig elkezdtem siránkozni, hogy egyáltalán nem bírom tovább, én ebbe belepusztulok. Ági csendesen megjegyezte, hogy bármikor elindulhatunk a kórházba, és ott adnak fájdalomcsillapítót. Ezen elmorfondíroztam egy darabig, jólesett belegondolni, hogy csak „besétálok” a kórházba és valaki kikapja belőlem ezt a gyereket és mindennek vége. De akkor már kirobbantani sem lehetett volna otthonról, és magamban azt sziszegtem, hogy nem lehet, hogy ne bírjam ki. Egyszerűen csak nem készültem fel arra, hogy nem lesznek fájásszünetek, amikor összeszedhetem magam a következő nagy „rohamra””. Nem tudtam a fájdalom hegyeit apránként megmászni, nem volt pihenő, csak egyre nagyobb magaslatok és hegycsúcsok. És nagyon nem láttam a végét. Ezért kértem Ágit, hogy vizsgáljon meg, amikor épp nem ordítok, mert szeretném tudni, hol tartok. Akkor már csak egy hajszál volt a teljes tágulásig. Petike továbbra is egy tank erejével és egy expresszvonat gyorsaságával tolta magát előre földi élete felé.
Nagyon akartunk már találkozni. Elkezdtem a kontrakciók alatt hányni, meg hasmenésem is volt, és utána is nyomtam a kontrakciók alatt, bár éreztem, hogy ez még nem igazi „kakilási inger”. Ági meg is kért, hogy ha nincs erős ingerem, akkor inkább még ne nyomjak, nem tenne jót a méhszájamnak. Én meg, mint egy kisgyerek ismételgettem, hogy még nem nyomok, még nem nyomok, de egyszer csak elkezdtem érezni, hogy menten „besz@rok” és már indultam is a WC felé, elvégre ott tudok a leginkább nyomni, szociálisan ez van belém kódolva, nincs mit tenni. Szóval elkezdődött a kitolás, prózaian, a saját WC-nken. Még megkérdeztem az előttem guggoló lányokat, hogy akkor mi van, ha a WC-be pottyan a gyerek? Nevettek és mondták, hogy akkor kihalásszuk! Olyan brutális késztetésem volt a nyomásra, hogy egyszerűen ezt már nem lehetett visszafogni, igaz nem is akartam. Egy díjbirkózót megszégyenítő csatakiáltással kezdtem kitolni a babát, és hogy több erőt tudjak belevinni, felálltam.
A férjem mögém állt, a hónom aljánál megfogott és tartott, így a nyomások alatt még bele is tudtam guggolni az erőlködésbe. Mindezt pedig láttam velem szemben lévő tükörben. Láttam, ahogy tágulok, és mondani sem kell, láttam, hogy a pici feje búbja előbukkanóban van. Égett mindenem, azt éreztem, hogy szanaszéjjel szakadok, felrobbanok. De a tükörben látottak iszonyatos erőt adtak, néhány nyomásra kis is jött a kis feje, aztán már csak azt éreztem, hogy valami hosszú síkos csúszik ki belőlem, ez volt a kicsi teste.
3 óra 41 perckor ott volt a babánk!! Kicsit méltatlankodva felsírt. A férjem is rögtön ott volt, hogy megérinthesse. Azért, hogy le tudjunk dőlni az ágyra, elindultunk lassan, tyúklépésben a szobába – még összekötve a babával – a dúlám fogta Petit, a férjem és Ági pedig engem. Azonnal a mellemre tették a bebugyolált, magzatmázas kicsit. Éppen a szemét nyitogatta, én meg a kimerültségtől hihetetlenül remegve, csak sóhajtoztam, hogy milyen gyönyörű, milyen szép, de jó hogy látlak. Ő meg csak nézett rám, és az ökleit dugdosta a szájába. Nevetve mondtam neki, hogy azért van ennél jobb ötletem, és kipróbáltuk a cicit. Mondtam neki, hogy most már ez is az övé. A méhlepény viszonylag hamar kijött, bár nagyon rossz volt, hogy még ezt a fájdalmat is el kellett viselnem. Ági megnézte a gátsebem, és mondta hogy repedtem, a baba kicsit ferdén volt, ezért. Sőt, egy csomó horzsolás volt még a hüvelyemen a ferde tartás miatt. Kérdezte, akarom-e, hogy összevarrjon, de én akkor már annyira nem tudtam volna semmilyen érintést, fájdalmat elviselni, hogy kértem, ha nem muszáj, akkor inkább ne. Ebben maradtunk, meg abban, hogy néhány napig akkor szigorúan fekszem, és szűzlányként összeszorítom a térdem.
Ezután két órát feküdtünk és nézegettük az új jövevényt, aki hamarosan elaludt. Nem mosdattuk meg, a magzatmáz gyorsan felszívódott és gyönyörű rózsaszín volt a baba bőre. És viszonylag hamar megtisztelt egy kis kakival is, így már tudtuk hogy van átjárhatóság a gyomra és a végbele között. Amíg pihentünk, a bába és a dúla összepakolt, eltakarították a szülés nyomait, beáztatták a véres lepedőket, és készítettek egy kis enni-innivalót nekem. Zsuzska segített megmosakodni, addig a férjem kérésére Ági „megmázsálta” Petit, a férjem meg jó alaposan megnézegette, hogy minden tartozéka megvan-e a picinek. Addig nem is foglalkoztunk vele, hogy tényleg fiú-e. Zsuzskáék ezután elmentek, mi pedig, immár hármasban beájultunk az ágyba. A pillanat valahogy olyan volt, mintha ez mindig így lett volna, mindig apa és anya lettünk volna, közöttünk Petikével. Olyan volt ez, mintha Peti már régóta velünk élne.
A szülésre visszagondolva pedig, a mai napig büszkeség tölte el, hogy meg tudtam csinálni, igazi „asszonyállatnak” érzem magam, ha a szülésre gondolok. Az egész valahogy annyira természetes volt, a szónak abban az értelmében, hogy minden annyira ment magától. Leszámítva, hogy nem készültem fel lelkileg ilyen erejű rohamra, úgy éreztem, mintha már századjára szültem volna, annyira pontosan tudtam és éreztem, mikor mi történik. Mintha csak a véremben lenne a szülés. És ez bizonyára így is van
Kata
