Luca születése

    Az én szülésélményem ott kezdődött, hogy 29 hetesen megismerkedtem Ellával, a dúlánkkal. Azt hiszem, hogy újra bebizonyosodott: nincsenek véletlenek. Hiszen mindig egy különlegesen szép szülést képzeltem magamnak, de egészen a megismerkedésünkig nem tudtam, hogy nekem miben lesz teljesen más, sokkal meghittebb. Már az elején éreztem, hogy nagyon jó döntést hoztam, mikor ráébredtem, mindenképp dúlával akarok szülni. Aztán mikor eljött a nagy nap (legalábbis azt hittük) éreztem, hogy tényleg mindenben számíthatok Ella segítségére. Pénteken reggel hívtam, hogy elfolyt vagy folydogál a nyákdugó. Ekkor ő mosolyogva mondta, hogy hamarosan megszületik a babácska, de semmi gond ez így van rendjén. Teljesen megnyugtatott, nem voltam kételyeim, hogy be kell-e rohanni a kórházba vagy sem. A teljes biztonságérzet megtestesítője volt mellettem. Délben együtt ebédeltünk a főtéren a gyönyörű napsütésben. Este, mikor jöttek a fájások, ő rögtön felajánlotta, hogy ha akarom, akkor kijön, itt alszik, hogy mellettem tudjon lenni. Ez is megnyugtató volt, hisz egy teljesen ismeretlen helyzet előtt álltam. Aztán úgy alakult, hogy reggel mosolyogva ébredtünk: „Upsz, elfelejtettünk az éjszaka szülni!”- csak jósló fájások voltak. Így jóízűen megreggeliztük a szülés utánra készített szendvicseket! Jaaa, azt el is felejtettem, hogy olyan szuper, univerzális dúlánk volt, hogy este még el is mosogatott szendvicskészítés után. Na ez volt az a plusz, amit nem vártam, sőt eszembe nem jutott volna, hogy a háztartásban is segíteni fog. A szombati napunkat együtt töltöttük. Babacsalogató programokat talált ki Ella, amiket én nagyon élveztem. Azt hiszem, hogy ez is jelzi, mennyire megismert, tudta, mi jó nekem. Nagy bevásárlás, piaclátogatás, kertészkedés, ebédkészítés (palacsinta evés, gyümölcssali nassolás). Mind-mind nagyon jó kis elfoglaltság volt. Jól éreztem magam és tényleg nem agyaltam azon, hogy mikor foghatom már a kezemben a kisbabánkat. Aztán estére meglett az eredménye a babacsalogatásnak: 20 óra körül összetéveszthetetlenül jöttek a fájások, amiket én is inkább hullámoknak neveznék, mert ha most visszagondolok rá, nem a fájdalom jut eszembe, hanem egy kellemes érzés. Na azt gondolom, hogy ez az, amit nem sok nő mondhat el. Ebben segített nekem nagyon sokat a dúlánk, hogy így tudjam megélni a babóca világra jöttét. Amit nagyon-nagyon köszönök, köszönünk apával, hogy ügyesen bevonta őt is a vajúdási folyamatba: masszírozott, nyomta a keresztcsontomat, simogatta a pocakomat, ezáltal, hogy segített nekem, részese lett a szülésnek, amit utólag bevallott, hogy neki is nagyon jó érzés volt. Az itthoni vajúdást nagyon élveztem: félhomály, halk zene, gyertyafény, meghitt, emelkedett hangulat és teljes biztonságérzet. Nagyon csodálatos emlék. A kórházi vajúdásomnál se lehet sok panaszom, hisz a mi kisbabánk teljesítette a vágyam: hétvégén és éjszaka jött a világra. Ráadásul senki nem volt rajtam kívül, aki szült volna, így ott is a folyosón félhomály volt, ahova apa is rendszeresen beszökött, így hasonlóan jó érzés volt, mint otthon. Itt megvolt ugyanaz az intimitás, mint otthon. Ez is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kórházi-folyosói vajúdást a szó szoros értelmében élveztem! Jöttek a fájások, mentek a fájások kb. 3 percenként és az járt az eszemben, hogy nemsokára a kezembe foghatom a mi kicsi lányunkat. Közben dudorásztam (Éj mélyén ibolya virág…), ringattam a csípőm, ami hastáncmozdulatokra emlékeztetett és hívogattam a babócát. Nagyon jó emlék ez, fájdalomra nem emlékszem. Csak arra, hogy sétálgatok, meg-megállok egy fájás erejéig, majd megyek tovább. Egyre közelebb a babócámhoz. Viszont a szülőszoba küszöbe egy rideg választóvonal volt. Bent feküdnöm kellett a CTG miatt, ami borzalmas volt. Jött műszakváltáskor a kávé illata, ami abban a helyzetben undorító szagnak tűnt, tényleg felerősödnek az érzékek. Ráadásul a szülésznők se tartoztak a kedves vagy figyelmes kategóriába. Időnként úgy éreztem, mintha nekem kellene bocsánatot kérni, hogy szülni szeretnék. Egy dolog nagyon jól esett: mégpedig az orvos megértése, hogy várjunk még az oxitocinnal, megnyugtatott, hogy legalább megpróbáltuk. Ella nagyon-nagyon sokat segített fizikálisan a kórházban. Az a rengeteg masszírozás, keresztcsont-nyomás kimondhatatlanul jól esett. A legyező és a vizes pelenka a nyakamban apróságnak tűnik, de ott hihetetlen sokat jelentettek. Na és a biztatás, a visszajelzés, hogy jól csinálom, szépen haladunk, nagyot lendített mindig a lelkemen. Itt nézheted meg a szüléstörténetünk fotóit. Ella sokat segített a gyermekágy alatt is. Főleg a kórházban, mikor annyira próbáltak elbizonytalanítani, bebeszélni, hogy kezd éhen halni a kicsi lány. Ezredszerre elmondta ugyanazt, így helyre billent az agyam. De, ha ő nincs, akkor most lehet, hogy tápszerrel etetem a babócát. Pedig mekkora öröm szoptatni! Köszi Ella! És hogy apuci mit gondol erről az egészről? Mikor először hazajöttem és elmondtam neki, hogy dúlával akarok szülni, rámnézett: „Az mi, és mennyibe fog már megint nekünk kerülni?”- ez volt a első reakciója. A többi se volt pozitívabb: „Más is megszült nélküle.” Erre mondtam én, hogy ez igaz, de nem mindegy, hogy hogyan, milyen élménnyel! A szülésfelkészítőkről hazaérve a párom sose volt kíváncsi arra, hogy mi zajlott ott, miről beszélgettünk, egészen addig, míg személyesen meg nem ismerte Ellát, az első nálunk történt szülésfelkészítő találkozáson. Utána szinte mindennap érdekelte, hogy mi zajlik a testemben, hol tart a folyamat. Szóval nekem ez a találkozás volt a legfontosabb, hisz ettől kezdve mi sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Ezt apácska úgy fogalmazta meg, hogy ha nincs az Ella, akkor az ő szerepe annyi lett volna a szülésben, hogy az első fájásnál beparázik, indítja az autót és bevisz a kórházba, majd ott a folyosón, hogy ne is lásson, ne is halljon semmit, szétidegeskedi magát. Ezzel szemben ő volt a megtestesült nyugalom, ami rám is nagyon jó hatással volt. Tehát apa jelenléte nem gátolt, hanem nagyon-nagyon sokat segített, hála Ellának. Pedig a szülésfelkészítő előtt még azt gondoltam, hogy fordítva lesz. Azt hiszem abban is nagy szerepe volt a dúlánknak, hogy apuci imádja a kislányát, mindig babusgatja, alig várja, hogy a kezébe foghassa. Szerintem ez a születés utáni pillanatoknak köszönhető, mikor Ella a kezébe adta a csöppséget a „képek kedvéért”. Nagyon tudta, mit kell mondani. Na akkor lett apuci és kislánya kapcsolata: szerelem első látásra! Köszönjük Neked, Ella!

    Franci & Norbi & Luca baba