A kiszámított időpontot túlléptük egy héttel, de én már egy hónapja minden éjjel úgy feküdtem le: talán hajnalban már kontrakciókra ébredhetek! Nem sürgettem Samut, amikor ő úgy érzi, hogy ki akar jönni erre a szép világra, várjuk szeretettel.

Orvosom a nyolcadik napon be akart fektetni és szülésindító próbáknak alávetni (oxytocin adagolás, prosztaglandinos zselé a méhszájba). Az indítás azonban elképzelhetetlenül távolinak és valószínűtlennek tűnt számomra, valaminek, ami úgysem fog megtörténni. Megbeszéltük, hogy nem feküdnék be a kórházba, inkább vállaltam saját felelősségre az ambuláns ellátást.

Vasárnap este az utolsó CTG vizsgálaton Samu a világ legnyugodtabb babájának tűnt, aki békésen elvan kis zugában, a méhszájam is teljesen zárt volt. Ám a nap még tartogatott számunkra némi meglepetést.

Éjjel kettőkor ébredtem három óra alvás után. Talán álmodtam a görcsöt? Vártam hát, az órát kémlelve, az összehúzódások kétségtelenül 4 percenként jöttek. Félve hívtam Erikát, a dúlánkat, hátha téves a riasztás az este elfogyasztott bábakoktél hatására (sárgabarackturmix ricinusolajjal és egy korty pálinkával). Mivel kb. 15 kilométerre lakunk a kórháztól, elindultunk a húgomék lakásába, ahol a vajúdás kezdetét terveztük tölteni, hogy minél kevesebb időt töltsünk a kórházban. Azonban a négy percek figyelmeztettek: inkább menjünk a szülőszobára. Az idegen lakás egyik makacs zárja hátráltatott minket és elénk parkolt (éjjel fél háromkor!) egy hatalmas hússzállító teherautó. Minden égi jel arra mutatott, még ne menjünk be…

Választott szülésznőnk másnaptól szabadságra ment volna, az utolsó CTG-n szépen elbúcsúztunk tőle, kellemes nyaralást kívánva. Csengetésünkre széles mosollyal nyitott nekünk ajtót a szülőszobán, azt mondta, érezte, hogy ma még találkozunk.

Az ügyeletes orvos szemét dörgölve felvette az adataimat, majd megvizsgált, megállapította, hogy méhszájam még mindig teljesen zárt, reggel hétig nem kell semmit csinálni, az orvosomat sem hívják be addig, minek keltenék fel feleslegesen. (Ez sajnos hiba volt, mert amikor reggel hívták, már nem tudott helyettesről gondoskodni a délelőttre.)

Elhelyezkedtünk a szívünkhöz legközelebb álló szülőszobán, leterítettük a jógamatracot, discman-nel zenét hallgattam és elkezdtem a kedvenc jógapózaimat folyamatos mély, lassú hasi légzéssel, hosszú kifújásokkal. A fájdalom érkeztével rendszerint a ringatózás esett a legjobban, mindenképpen mozgásban kellett maradnom. Fogásokat találtam az ágyon, amikben ellentarthattam, később ezeket húztam, téptem, hogy az ágy a szoba felénél kötött ki… A látványokra nem volt szükségem, szemem csukva tartottam, kizártam a külvilágot, pedig korábban azt gondoltam, jól fog esni majd szép ősi képeket néznem, pl. egy embert, ráfestve a csakrák, csodás, sugárzó jeleivel.

Eleinte férjem a szülésznővel társalkodott, én az ágy mögé elvonulva egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem önmagamban. Jól esett a földdel kapcsolatban lenni, lent, mindennek az alján, biztonságban. A zene nagyon sokat jelentett. Legtöbbet a vajúdáshoz összeállított tangózenéket hallgattam, arról is egy számot, ami ezáltal visszafordíthatatlanul kondicionálódott Samu születésével és azóta ha meghallom, peregni kezdenek a könnyeim. Valahogy azt reméltem, reggelre kint lesz a baba, de kivilágosodott és eljött a hétfő reggel hét óra. Épp ezt nem akartuk, hisz a kórházban ilyenkor beindul a nagyüzem, megvizsgál a szülőszoba vezető főorvos, jönnek-mennek, nincs nyugalom. A főorvos a szülési tervünk ellenére könyörtelenül és brutálisan valóban meg is vizsgált, majd a szülésznőhöz fordulva burokrepesztő eszközt kért. Még magamnál voltam annyira, hogy tiltakozzam: „Köszönöm szépen, nem kérek burokrepesztést” A válasz erre felháborodott hangon: „Asszonyom, ez nem egy ilyen kérdés, ön túlhordásban van, zöld lehet a magzatvíz, meg kell csinálni ” – és már döfött is: úgy éreztem, csuklóig bennem van, felnyögtem. Persze semmi víz nem jött ki, tehát amellett, hogy jogtalan, teljességgel felesleges is volt a beavatkozása. Arról nem is beszélve, hogy meg lehetett volna nézni a víz színét előtte. Mindenesetre a baba fején még egy hetesen is látszanak a brutális eszköz karcolásnyomai…

Újabb órák teltek el, az orvosom sajnos még mindig nem tudott jönni, de nem jutott el hozzám az aggodalom, valami magabiztosság érzés uralt, hogy bárki nélkül meg fog történni a szülés. Megérkezett viszont Erika, a dúlánk, teljes eszköztárával. A háborítatlanság innentől már zavartalanul megvalósult. Csak a szülésznő vizsgált meg, ő is ritkán. Kilenckor végre tágulni látszott a méhszáj, öt centisnek találta. A hírtől nagyon felvidultam, mert már kezdtek olyan érzéseim lenni, hogy nem nyitom ki a kaput a gyerekem előtt, nem tudom/akarom elengedni. A fájdalmaim erősödtek, kérdezgettem női segítőimet, mennyi van még hátra. Erika kedves, lágy szavakkal bíztatott, simogatott, masszírozta a keresztcsontomat, amikor érte. A saját tempómban váltogatva a testhelyzeteket térdeltem a földön, guggoltam, négykézláb helyezkedtem, álltam az ágyra hajolva. Úgy éreztem, ha hátra fektetnének, kínzás lenne számomra.

A fejemre vizes kendőket helyeztek, amik állandóan felforrósodtak, hiszen iszonyú melegem volt, folyton izzadtam, ezért legyeztem magam a legyezővel, amikor bírtam.

A beszéddel már rég felhagytam, átvették az uralmat a jobb féltekei folyamatok, mutogattam, mi kell, hol fogjanak, az összehúzódások közeledtével csak annyit nyögtem: „Jön.” És ezzel arra utaltam, Erika és Laci nyomják össze két oldalról a medencecsontomat.

Hangokat kiadni azonban jól esett: mélyről jövően nyögtem minden hosszú hasi kilégzés végén. Úgy éltem meg, hogy ordítok, estére éreztem is a torkomban a kaparást, később mindenkitől elnézést kértem, de megnyugtattak, hogy nagyon is csöndes voltam.

Tizenegykor a szülésznő megvizsgált és látta, hogy a méhszáj egyik része ödémás lett, felajánlotta, hogy megmasszírozza, vagy no-spa injekciót ad. Ez utóbbi mellett döntöttem, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárki megint bennem matasson. Egy fenéken szúrás valahogy könnyebbnek tűnt, arra nem gondoltam, hogy ez is egy gyógyszer, épp amiket elkerülni akartunk minden erővel, de már nem tudtam ilyen logikusan gondolkozni.

A fájdalmakat nehezítette számomra, hogy nem tudtam rendszert felfedezni bennük, néha kettő hullám jött egymás után, néha egybefolyt vagy negyedóra tömény fájás, néha eltűntek hosszú percekre. (Utólag ezt is jobban értem, mert azt hiszem, nekem az egész életem során gondot jelentett a rendszer, a rendszerszerűség, én mindig ösztönszerűen, irracionálisan, logika-mentesen éltem- leszámítva néhány erőltetett próbálkozást.)

Nagy segítséget jelentett azonban, hogy elkezdtek képek megjelenni előttem a fájások alatt. Először egy startoló rakétára lettem figyelmes, ami körül zúg a tűz, a gőz, robbanásig feszül körülötte az erő, ami pillanatok múlva elröpíti. Csak termelődik, forr az erő, még épp nem robban. Ezt követően magam hívtam elő új és új képeket, mert mindegyik csak egy ideig volt hatékony fájdalomcsillapító. Gyönyörű szép, archaikus és erős képek jöttek sorra, mint pl. a tenger hullámai a parton, az ősóceán roppant ereje, aztán a legtöbbet a hatalmas folyó időzött nálam, a folyó, amin kisbabák úsztak bölcsőben és az anyjukat keresték. Azonosulhattam velük, engedték, hogy eggyé váljak velük, én voltam a hatalmas folyó, aki kiközvetíti a babákat az anyjukhoz. Ez több fájás alatt velem maradt, sok erőt adott. Egy másik archaikus gondolat is sokat segített: keletkezett egy beavatás érzésem, úgy éreztem, a nők egy külön csoportjának részévé válok, valamiféle felnőtté avatás-érzéssel színeződött a szülésem folyamata ezáltal.

Ekkor már az arc-kendőimet foggal téptem, szaggattam, és majd’ letéptem az ágy peremét, a fejem a CTG gép dobozára szorítottam. (napokig éreztem az orrnyergemen a fájdalmat, mire rájöttem, mitől keletkezhetett…)

Egy órakor betoppant az orvosom, felnéztem rá a kendők alól, lógó hajjal az arcomban, semmit nem mondtam, de úgy láttam őt és a megjelenését, mintha egy fehér ruhás megváltó jött volna el hozzám, aki végre segít, megmondja, mire számíthatok.

Valóban változott a folyamat, megállapította, hogy eltűnt a méhszáj, elkezdődött a kitolás, ami azonban még órákon át tartott. Rendszeresen megkérdeztem: „meddig tart még, hány összehúzódás, míg kint lesz?”, ugyanis a filmekből, szülés videókról volt bennem egy olyan kép, hogy a kitolás már csak egy pillanat, a baba gyorsan kicsusszan. Emiatt teljesen meglepődtem az orvos azon mondatán: „Jól halad a folyamat, milliméterről-milliméterre közeledik baba feje.”

Valóban lassan, de biztosan haladt a folyamat, hogy segítsen, megkérdezte, akarom-e tükörrel megnézni egy nyomásnál a feje búbját, vagy esetleg megfogni. Ez utóbbihoz volt erőm csak, fogta a kezem, odatette a puha-kemény kicsi fejecskéhez, és ettől tényleg új erőre kaptam. Állítólag felszabadultan felkacagtam, és azt mondtam: „jaj, de édes, itt a kis fejecskéje”

Az orvos szelíden, gyengéd hangon kérdezgette, akarnék-e pózt váltani, és mindig javasolt egy újabbat a meglévő repertoáromból. Szinte azonnal „engedelmeskedtem” neki, azonnal, kristálytisztán eljutottak hozzám a szavai és négykézláb, térd-könyök helyzetből felkecmeregtem állásba is. Megkérdezte, milyen pózban szeretném kitolni a babát, hogy esne jól. „Állva”- feleltem. Az utolsó órát állva töltöttem az ágyra hanyatlásban, tépve, húzva a peremét, arcom a kendőkbe és a lepedőbe fúrva. A kontrakciók végén hajlítottam a térdeim, valahogy könnyebb volt begörbülve, a térdemmel az ágy alatt ellentámasztó pontokat találva nyomnom.

Folyamatosan visszajelzést kértem, hány fájásra van még szükség. Amikor ténylegesen éreztem kijönni a fejét, éreztem a feszítő, repesztő érzést, aminek eleinte ellenálltam, de végül az utolsó pár kontrakciónál beleengedtem magam. Elengedtem a testem földi valójában, a hatalmas, emberfeletti energiaáramlatok részének éreztem magam. Egyesültem velük, mint meditációk alatt. Úgy éreztem, földi test mit sem számít, csak Samut láttam magam előtt, ahogy törekszik kifelé és mintegy destruktív erővel gondolva a testemre tiszta erőből nyomtam őt át az akadályon. A kontrakciók szünetében sokszor álomba merültem és azonnal gyorsan iramló képeket láttam, amikre már lehetelten visszaemlékeznem. Néha ezekből a rövid álmokból úgy tértem észhez, hogy éreztem a becsukló térdem mozdulatától, hogy elaludtam.

Amikor végre kint volt a feje, állítólag kinyitotta a szemét és szelíden nézte a világot. Így maradtunk még percekig, nyakig megszületetten (ezt sem gondoltam volna), a testecskéjét már tényleg kicsusszanás-szerűen sikerült kitolni. Amint megszületett, lekaptam a hálóingem és már adták is át nekem Őt a lábam között. Megfordultam vele és az ágynak dőlve öleltem, tartottam a kicsikét. Nem is sírt, csak egy pár taktust, gyorsan bebugyolálták a bordó törölközőbe és a plédjébe, eközben az orvos és a szülésznő a földön guggolva várták a méhlepényt. Teljesen kijózanodtam, mosolyogva köszöntöttem, nézegettem, beszéltem hozzá, Laci meghatódott.

Végül fel kellett feküdnöm az ágyra, hogy kijöhessen a méhlepény és megvizsgálhassanak. Nehezen jött ki a lepény, valamiért megakadt a hüvelyben. Egy pici kis felszíni repedést kellett még rajtam ellátni, közben Samu a karomban szopizott. A csecsemős nővér türelmesen várt két órán keresztül, állt az ágy mellett, de nem vitte el tőlem a babát, ahogy a szülési tervben kértük. Így kaptunk két óra teljes nyugalmat, és a fürdetés, ellátás mellőzését. Közben engem megmostak, újra felöltöztettek és már jöhettek is az első látogatók. Vidámnak és energiateltnek éreztem magam.

A későbbi napokban sikerült elérni, hogy Samit a szobában magunk fürdessük, nem méregették naponta, nem vitték el egyszer sem semmiféle vizsgálatra. A csecsemősök mindegyike pontosan ismerte a baba ellátásához írt kéréseinket, hisz korábban aláírta az osztályvezetőjük, és lefénymásolva el is tettek egy példányt belőle. Az apuka napközben velünk lehetett, de sajnos szobahiány miatt nem tudott bent aludni. A harmadik napon hazamentünk vele saját felelősségre.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy megélhettem ezt az élményt, életem legnagyobb élményét, és köszönöm a segítőimnek, hogy védett varázskört húztak körém, és engedték a maga útján zajlani a folyamatot.

A babánk azóta is békésen szemlélődő, csendes, nyugalmas baba. Kiválóan szopik, mélyeket alszik. Remélem, sikerült megalapoznunk a világba és önmagába vetett hitét.

Hazai Melinda

2006. augusztus 9.

Felkészülés

Tavaly júliusban tudtuk meg, hogy gyermekünk lesz. Egyetlen vizsgálat alkalmával sem kérdeztem meg a kicsi nemét, számomra csak a világrajövetele után derült ki, hogy lánykám van. A várandósság 13. hetétől kismama jógára jártam, ahol nem csak jógagyakorlatokat végeztünk, hanem a szülésről is sokat megtudhattam, hiszen a jógaoktató, Betlejné Szurdusz Erika dúla is egyben, továbbá három gyermek édesanyja. A felkészítés kiterjedt a testen túl a tudatra is a ­­– gátizomtornával erősítettük a szüléskor fontos szerepet játszó izmokat, légzőgyakorlatokat végeztünk, meditációban kapcsolatba léptünk a kis pocaklakóval, vajúdási pozíciókkal ismerkedtünk, sőt, a párban szülők részére is volt szülőpozíciós jógaóra, ahol az apukák, vagy a szülésen résztvevő segítők is gyakorolhatták teendőjüket. Otthon gátmasszázst is végeztünk, különböző teák ­­– málnalevél és palástfű teakeverék ­­– fogyasztásával pedig az izomzatom felkészítését is folytattam. A pocakomat, a melleimet rendszeresen masszíroztam mandulaolaj és testápoló krém keverékével, hogy jobban bírják a megterhelést, és szülés, illetve majd szoptatás után hamarabb regenerálódjanak, szóval ­­– párommal együtt ­­– igazán tudatosan készültem babánk érkezésére. Erikát pedig felkértem, hogy „bábáskodjon” kicsink világrajövetelénél. Bíztam benne, hogy életem legfontosabb eseményénél nagy segítségemre lehet a párom mellett ő is. Így is lett.

A 38. heti ultrahang

A várandósság során semmilyen nagyobb gondom nem volt. Nem volt az első harmadban hányingerem, nem émelyegtem heteken keresztül, csupán a második trimeszterben adtam vissza néhányszor a reggelit, és párszor erős alhasi fájdalmaim voltak. Az egyik ilyen ­­– már a 33. hét környékén ­­– nem hagyott aludni éjszaka, elmentem hát a nőgyógyászatra, ahol az orvos hüvelyi vizsgálattal állapította meg­, hogy a baba fejjel a szülőcsatorna felé fordult, nagy valószínűséggel emiatt gyötrődtem. Ultrahang-felvétel nem készült, de abban a hitben éltem tovább, hogy a pici felkészült a születésre, és nem sok idő múlva a lehető legtermészetesebb módon pillantja majd meg a világot. Ezután a vizsgálat után már csak a CTG-k elvégzése miatt jártam az orvoshoz, aki a 36. héten két héttel későbbre egy súlybecslő ultrahangot ígért. Ez a bizonyos felvétel csupán 8 nappal a szülés várható időpontja előtt készült el, a 38. hét legvégén, és kiderült, hogy a baba bizony beágyazódott a szülőcsatorna felé, de farral… Már nem igazán volt esélyem bármilyen technikával fordulásra bírni a gyermekemet, mindenesetre megpróbáltam négykézláb állni, felpolcolni a derekam, és egyéb praktikákat is bevetettem, de sajnos semmi nem segített. Ennek ellenére bíztam abban, hogy a gyermeket természetes úton hozhatom világra, hiszen a baba súlyát viszonylag alacsonyra becsülték. Mindössze 2400-2500 grammra.

A döntés

Március 5-én, csütörtökön lassacskán szivárogni kezdett a nyákdugó. Tette mindezt másnapig, amikor is délután négy óra környékén a fájások is megkezdődtek. Mivel 10-ére voltam kiírva, sőt én inkább későbbre vártam a babát, bíztam benne, hogy ezek a fájások még nem a szülést jelzik előre, csupán jósló fájásokról van szó, és talán napok, akár egy hét is vissza lehet még a szülésig, de tévedtem. Egyre sűrűbbek lettek a kontrakciók, és én egyre nagyobb szorongással tekintettem a szülés elé, abban a tudatban, hogy a farfekvéses gyerekek zömét bizony császármetszéssel szokták a világra segíteni. Három perces fájásokkal értünk be a budapesti Szent István Kórházba, ahol az ügyeletes szülésznő, Schlenker Éva és az ügyeletes szülészorvos, Dr. Ruttner Zoltán is megállapította, hogy a kicsim valóban farvéggel helyezkedik el, tehát műtétre fog sor kerülni. A párom később elmesélte, hogy soha olyan könyörgő szemekkel nem néztem rá, mint akkor, amikor arra kértem, intézze el, hogy ne műtsenek meg. Közben az orvos elmondta azt is, hogy milyen következményekkel járhat, ha hüvelyi úton szülök. Mivel a baba a legnagyobb testrészével utoljára hagyja el a szülőcsatornát, előfordulhat, hogy megakad, így adott esetben oxigénhiány léphet fel, ez pedig vagy a gyermek maradandó károsodásához, esetleg halálához vezethet. Akár az én életem is veszélybe kerülhet (no persze azért a császármetszés sem kockázatmentes dolog, sem aktuálisan, sem a lehetséges későbbi szövődmények tekintetében…). A páromnak is nehéz volt a döntés, de tudta, hogy mindenképpen szülni szeretnék, ezért nem csak ő próbált dűlőre jutni a doktor úrral, hanem Erika segítségét is kértük. Ő megérkezése előtt telefonon konzultált a szülészorvossal. Megbeszélte vele, hogy felkészült kismamáról van szó, ráadásul a baba is kicsi, így jó eséllyel rendben mehet a szülés. A párom végig tartotta a kapcsolatot az orvossal és a dúlával, amíg én a vizsgálóban vártam az eszmecsere végeredményére. A szülészorvos megállapította, hogy „ideális” farfekvésről van szó. Dúlám megérkezése után személyesen is beszélt a doktor úrral, és kérésére, mivel a várandós kiskönyvemben az utolsó ultrahangos vizsgálatról nem volt bejegyzés, az orvos UH-val megmérte a baba fejkörfogatát. Az értéket elég kicsinek találta ahhoz, hogy a széles csípőmön utoljára jöjjön ki a fejecske, a baba teste után. Innentől nem volt megállás. A legnehezebb döntést hoztuk meg, tudván a lehetséges negatív következményekről. A párom is és én is aláírtunk egy papírt, amellyel vállaltuk a saját felelősséget, ha valami probléma adódik a szülés során. Egyben vállaltuk azt is, hogy adott esetben a gyermek és a saját egészségem – akár életünk – megőrzése érdekében a szülés bármelyik szakaszában műtéti beavatkozásra is sor kerülhet.

A születés

A vajúdás tovább folytatódott, immár hármasban a Frédérick Leboyer-ről – a gyengéd születés „atyamesteréről” – elnevezett szülőszobán, párom mosolyogva oda is súgta: jó ómen!. A baba fenekével előre, centiről centire haladt. Két fájás között próbáltam tudatosan kontrollálni az eseményeket, figyeltem, ha valami furcsaságot érzek, azonnal szólhassak. Közben a dúlám és a párom tartották bennem az erőt. Amikor már semmilyen testhelyzetben nem éreztem jól magam, próbáltak szóval tartani, melegborogatást kaptam a derekamra és a kontrakciók alatt megszoríthattam mindkettejük kezét és Erika a csípőlapátok összenyomásával segítette a tágulásomat. Hajnali fél 2-2 óra körül kezdett elfogyni az energiám, egészen ki is merültem, ekkor hangzott el tőlem a mondat: „inkább szedjék ki”. A páromtól tudom, hogy ebben a pillanatban egymásra néztek a dúlával, és mivel ők tudták, hogy rendben tágulok, az orvos szerint pedig 3 óra körül akár baba is lehet, tovább öntötték belém a lelket. Kedvesem, aki mindeddig halk szavakkal bíztatott és igyekezett kívánságaimat teljesíteni, most szólalt meg először azon a határozott, erős, ám nyugodt hangon, amit akkor szoktam hallani tőle, amikor valamiben kicsit bizonytalankodom, ám ő meg van győződve arról, hogy erre nincs okom: „Anikó, erős vagy, megcsinálod. Hónapokig erre készültél és most is ragaszkodtál a szüléshez. Kettőnk közül épp te vagy az, aki ha belekezd valamibe, azt következetesen végig is csinálja. Szeretlek!”. Ez a megerősítés lendített tovább. A szülésznő vizsgálata már megállapította, hogy nemsokára tolófájásokat fogok érezni, de addig, amíg nem szólnak, ne nyomjak, mert hamarosan oxitocint kapok annak érdekében, hogy meggyorsítsák a szülést. (Én a megváltozott tudati állapotomban azt gondoltam, hogy az oxitocin csillapítja majd az egyre erősödő és változó fájásaimat, holott korábban tisztában voltam azzal, hogy ez az anyag éppen a fájások erősítésére szolgál. Utólag azt gondolom, jó, hogy mást hittem, segített abban, hogy végigcsináljam…) Az oxitocin infúziót be is kötötték, de mivel azt az instrukciót kaptam, hogy várjak, amíg szólnak, hogy kezdhetem nyomni a babát, ezért ­­– számomra egy örökkévalóságnak tűnő ideig­­ – vártam, hogy végre jöjjön a szülésznő, megállapítsa, hogy valóban nyomhatok. Azonnal fölfektettek a szülőágyra (farfekvéses babánál nincs más pozícióra lehetőség), rögvest számtalan ember jelent meg a szülőszobában (gyermekorvos, mindenféle avatott szakemberek, szülésznők, a szülészorvos, sőt még a takarító néni is jött „csodát” látni), akik elláttak különböző instrukciókkal, hogy mikor mit kell tennem. A tolófájások percenként jelentkeztek. Szépen haladt a szülőcsatornán keresztül a babám. Ruttner doktor úr egyszer csak azt mondta, hogy még egy nyomás, és kint lesz a baba. Valamikor ez előtt az egyik tolófájás közben gátmetszést kaptam, ami elkerülhetetlen volt, még ha nem is erre készültem, hiszen csak így lehettek biztosak abban, hogy elég gyorsan kijön a fejecske is. Amikor már látszott a gyermekem feneke, lábai, fájdalmat éreztem a gátizmaimnál ­­– kiderült, hogy a baba mocorgott, próbált utat törni magának, ez feszítette az izmom. Most már valóban tudatosan éltem meg a másodperceket, nagyon aggódtam azon, hogy nehogy túl sok időt töltsön a kicsim feje a testemben, míg a többi része már az orvos kezében fekszik. Úgy éreztem, hogy éppen ez az utolsó fájás nem akar jönni. Kétszer is elmondtam, hogy „nem jön a fájás”. Az orvos nyugtatott meg, hogy de, jönni fog az mindjárt. Jött is, és valóban ez volt az utolsó. A baba a fejét is kidugta. A kislányom köldökzsinórját azonnal elvágták, rögtön vizsgálóasztalra tették, Sára pedig felnyöszörgött, és élete első fényképén nyitott szemmel néz a gépbe. Nagyon boldog voltam és meg is könnyebbültem, hogy túl vagyunk a megpróbáltatásokon, és egészségesnek ítéltetett a baba is. A hajnali 3 óra 7 perckor, 9-es Apgar-értékkel, 2660 grammal és 52 centiméterrel világra jött, életerős kislányom még a szülőszobán szopni kezdett. Megkönnyebbült a párom és a dúlám is.

Március 10-én mentünk haza a kórházból. A gyermekorvosi vizsgálat során a szemem elé került Sára születési papírja. A köldökzsinór egyszer a testére tekeredett. Talán ezért nem tudott megfordulni. Az pedig, hogy kisebb volt az átlagnál, egyenesen hozzásegített ahhoz, hogy egy semmivel össze nem hasonlítható élménnyel gazdagodjak én is és a párom is. Ma sem csinálnánk másképp.

A következmények

Azóta híre ment a szülésemnek. A kórházban a vizitelő orvosok meg-megkérdezték, hogy jól vagyok-e, és megdicsértek, amikor látták milyen mozgékony vagyok annak ellenére, hogy farral szültem első gyereket, és gátmetszést végeztek. Két nappal a hazabocsátásunk után bementem a kórházba Sára oltási kiskönyvéért, és ellenőriztetni a gátsebet. A betegirányítóban ülő hölgy ugyanaz a hölgy volt, aki előzőleg a zárójelentésemet kiadta. Akkor meg is jegyezte: „Farral szült? Hányadik gyermek? Első? És engedték?”. Amikor pedig elmondtam neki látogatásom okát, rám nézett: „Maga a hármas ötös (ti. a 103-as szoba 5-ös ágyán fekvő anyuka), igaz? Akkor most azonnal megvizsgálják, egy faros szülés után nem lehet nyílt gátsebbel rohangálni.”. Meg is vizsgáltak, de szerencsére semmi rendellenességet nem állapítottak meg. A lényeg az, hogy Sárám egészséges, és ráadásul még maradandó emlékeket is hagytunk magunk után a szülőszobán, a gyermekosztályon, a kórházban, ahol a mai napig általam ismeretlen orvosok osztják meg pácienseikkel szülésem történetét.

A párom a kislányunk születésének másnapján ünnepelte a névnapját, neki gyönyörű, de felelősségteljes ajándék az új élet. Erika, a dúlám pedig a születésnapjára rendezett partiról jött el a szülésemhez. Azóta is nagyon aranyosan azt mondja, Sára a legszebb szülinapi ajándék volt az ő számára is. Azért megígérem, hogy a második gyermekem születését nem a következő 40. születésnapjára időzítem…

Kiss Anikó

Apai utóirat

Kedves leendő anyukák és apukák! Kicsi lányom és szerelmetes párom immár több mint két hete itthon vannak, egészségben. Szerencsére velünk „kerek a világ”. Innen épp ezért nehéz visszanézni azokra a gondterhes órákra, amikről Anikó feljebb írt. Ami most már szép emlék, az akkor egy nagyon nehéz döntés és hosszú órák aggodalma volt azokért, akiket a legjobban szeretek, ráadásul úgy, hogy eközben kedvesem felé végig nyugalmat, erőt sugározzak én is. Hát, nem panaszként, de nem volt könnyű kenyér nekem sem. Bár tisztelem, szeretem Anikót, azt gondolom sokan tudják, hogy szülés közben egy nő tudatállapota nem éppen a hétköznapokban megszokott. Tudtam, hogy párom szülni szeretne, alapvetően ezt én is támogattam. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire fontos a természetes szülés az anya részéről érzelmei és kötődése megerősítéséhez, ugyanilyen fontos a babának, hogy az első élménye e világgal kapcsolatban küzdelmes legyen, hiszen ez későbbi fejlődésére is pozitív hatással van. Ám mindezek ellenére meg kell, hogy mondjam Nektek, ha kicsit is nagyobb ellenállást tapasztalok a kórházi team részéről, ha az orvos fejmozdulata inkább oldalirányú, mint bólintó a lehetségesség tekintetében, akkor minden erőmmel megpróbáltam volna meggyőzni Anikót, hogy más döntést hozzon, végső esetben én döntök helyette. Ezért arra kérlek Benneteket, semmiképp ne vállaljatok az elfogadhatónál nagyobb kockázatot!

Azoknak az apukáknak, akik még bizonytalanok abban, hogy társuk mellett tudnak/akarnak-e lenni a szülés, születés óráiban, azt üzenem, legyen elég bátorságuk, mert pótolhatatlan élményt mulasztanak, ha nem fogják párjuk kezét a szülőszobán, olyan dologból maradnak ki, ami sokkal erősebb kötés a szülők között, mint bármiféle ceremónia, vagy aláírások különböző papírokon!

Még egy záró gondolat. Négy nő nevelt (édesanyámtól üknagymamámig), gondosan, kedvesen. Talán ennek köszönhető, hogy mindig is szerettem a nőket, általában is. A szülőszobán töltött idő óta ehhez a nők iránt érzett szeretethez olyan tisztelet is társult, amit kizárólag az ott töltött időnek köszönhetek, és örülök, hogy megtapasztalhatom.

Köszönjük a Szent István Kórház szülészetén dolgozóknak a végül is elfogadó és támogató hozzáállását, és mindazt a segítséget, amit tőlük kaptunk!

Erikának egy nagy-nagy KÖSZÖNÖM tőlem is!

A legjobbakat mindnyájatoknak, a gyerekeknek és szülőknek, leendő szülőknek egyaránt!

Penczel Zoltán

Vártunk, vártunk Rád, kislányom. Még meg sem fogantál, már kinéztük a segítőinket.

2007 augusztus, Hévíz. Csodálatos nyaralás, esős idő, szerelem. Majd két csíkos teszt, bejelentkeztél. Számomra csak TE létezel, MI vagyunk. Minden mindegy, csak Neked legyen jó. Gyönyörű várandóság. Sosem voltam ilyen boldog, mint Veled. Sosem voltam ilyen szép, mint pocakkal. Kicseréltél.

Folyik. A magzatvíz, akivel annyit beszélgettem, akit, annyit kérleltem, hogy legyen elég és táplálja a Kincsemet. Április 30. Jönni akartál, előző nap este már jelezted intenzív mozgásoddal és erőteljes fejlenyomással. Anya előtte 3 napig aludt. Érezte. És kérte, hogy akkor gyere, mikor itthon van Attila, és reggel legyen, hogy kipihenten készüljünk a közös nagy útra. Így lett. Köszönöm!

2008. 04. 30 hajnali 5 óra. Meleg nedvet eresztek. Megkopogtattam Apa hátát nyugodtan, hogy folyik a magzatvíz. Micsoda? Jesszusom!!! Én is csak most ébredek. Most mi lesz? Nem így terveztem! Hanem fájásokkal. Menni kell. Azonnal a kórházba! Telefon Nagymaminak, Tidi doktor bácsinak, Gabi szülésznőnek és természetesen Erika dúlának. Apa pakol és indulunk.

Szülőszoba. Mi lehet az ajtó mögött? Ma át kell lépnünk a küszöbön… Eddig csak kívülről szemléltük a fekete lyukat. Más világ. Gabi a szokásos nyugodtságával, mosolyával, optimizmusával fogad minket. Nagy nap van ma. Gyönyörű nap van ma. Fel sem fogom.

Átöltözés, regisztrálás és Gabi megmutatja a szülőszobánkat. Hatalmas! Kád, szülőágy és nagy franciaágy a sarokban. Oda bújtam volna el a legszívesebben. De fel a szülőágyra, míg a fejed nincs lejjebb, fekvés. CTG. Jön egy fiatal doktornő, megvizsgál, 1 ujjnyi, rideg. Sajnálkozva néznek rám. Miért sajnálnak? Nem mindegy hány ujjnyi? Van időnk. Tidi üzen Gabival. 12 órakor oxitocin, előkészítés és „ne mondjak le az EDA-ról.” Jaj NE, én azt nem! Hányszor mondjam?! Erika gyere, kérlek! Már rá akarnak beszélni, még el sem kezdődött!

Nagyon utáltam a tűt a kézfejemben. A gerincembe soha! De Anti mondta, hogy az oxitocin jó. Így erre gondoltam. Minden cseppje előrébb visz.

Nagymami bíztat, én fel sem fogom. Most akkor tényleg szülünk? A CTG mutatja az összehúzódásokat. Valamit érzek. De azt mondják, fáj. Vajúdok? Ááááá, még nem. Erika megjött. Végre! Időben jött.

Tidi is jött és megvizsgált. EDÁ-val este 6-ra, EDA nélkül 10-re lesz csak baba. Már megint ez az EDA. Hát nem mindegy, hogy 6 vagy 10? Én időt ígértem Neked és magamnak. Én jól érzem magam, nem fáj semmi. Rideg. Igen, rideg vagyok. Még. Labda, zene, masszázs a lábamnak.

Oldódom. De még mindig nem érzem, hogy vajúdnék. Azt mondták, az „fájni fog”.

Erika és Gabi is jó ötletnek tartotta, hogy beleüljünk a kádba. Miért is ne? Ha már ott van? Hideg a kád és szinte üres. Erika a hasamat simogatta a vízsugárral. Nagyon jól esett.

Végre szabad vagyok az infúziótól, a géptől, a külső szívhangodtól, ami ha besípolt, a frászt kaptam.

Elkezdődött. Egyre jobban elmerülök a vízben. Csak Rád figyelek, csak én tudom, hogy vagy, hol tartasz. Erika simogat a vízsugárral kitartóan. Attila a fejemet. Időtlenség. Itt tudnék maradni örökre Veled. Simogat a víz, engedek, engedlek. Fájások? Ja, igen. Jönnek és mennek. Ahogy Erika mondta. Mint a hullámok. Hagyom, átadom magam nekik. Mozdulatlanul. Gabi néha kérdezi, hogy érzek-e feszítést a végbelem felé. Figyelni kezdem. Néha érzek, igen. De nem mindegy? Jól érzem magam. Itt és most. Ne kérdezz, ne vizsgálj, csak simogass! Az arcomon érzem néha a vízpermetet. Maradnék. De mennünk kell. Haladnunk kell. Tidi is betoppant és meg akar vizsgálni. Ki kell szállni a kádból. Most érzem, hogy fáj. Nem akarok kiszállni ebből a csodálatos érzésből. Fogalmam sincs hány óra és hány ujjnyi. Visszamehetek a kádba, az én kis külön világomba, a mi világunkba, ahol zavartalanul együtt lehetünk. A szülőágyon, mint a partra vetett hal. Csak szenvedek. Szárazon, fekve nem jó.

Visszaengednek! Köszönöm! Most már érzem, hogy fáj. Igen, vajúdok. Felkap, a kezemből is kiszívja az erőt és letesz. Erika mindig ígért szünetet. Most már nagyon várom őket. Fel és le. Fel és le. Tidi mondta, hogy még 3 fájás és ki kell szállnom. 18 óra lehetett. Mondta, hogy talán este 9-re leszel meg. Micsoda? Még 3 óra? Azt nem bírom ki! Nagyon fáj, és nagyon sűrűn jönnek. Vissza akarok menni az időtlenségbe! Ne zavarjanak az idővel! Most már nehéz mozdulatlanul. A fejem ide-oda billeg. Más állapotban vagyok. Mint Antinál.

Kívülről hallom a hangomat. Közel vagyunk. Egymáshoz. Én elkábítva. Szemem csukva, ha nyitva, már nem látok. Nem is akarok. Csak befelé.

Kitessékelnek. Tidi mondta, hogy jöhet a próbanyomás. Én nem érzem, hogy nyomnom kéne. Erika magyarázza, hogy másfajta fájdalmat fogok érezni. Attila a kezemet el ne ereszd! Anti megmondta, hogy ne engedjem el. Kapaszkodom. Nagy levegő, benntart, nyom. Oké, oké, csinálom! Erika mondta, hogy ezt fogják kérni tőlem. Bíztatnak. Dicsérnek. Hogy jól csinálom. Nagyon jól esik. Megmosolyognak, hogy mosolygok. Hát hogyne mosolyognék. Ennyi segítőt! Milyen szerencsések vagyunk. Erika a fejemnél legyez, hogy kapjak levegőt. (Hogy honnan szedte azt a legyezőt?) Attila fogja a kezem és tartja a lábam. Érzem, hogy ő is velem együtt lélegzik és nyom. Hatalmas erőt fejt ki Ő is. Anita tartja a másik lábam. Ez nagyon sokat segített a tolófájások szünetében. Elengedtem az izmaimat, és jól tudtam pihenni. Egyre jobban ráéreztem a tolásra. Nem akartam beleadni az összes erőmet. Aztán egyre jobban kérték, hogy nyomjak. Még, még, még. Úgy érzem, szétszakadok. De nem szakadok szét, Erika megmondta. Kívülről hallom a hangomat. Nagymami is hallja a folyosón. Itt is vagyok, meg ott is. Ezen a világon és a másvilágon. Élet és halál. Hallgatom magam. A hangom. Olyan idegen. Így még nem hallottam magam. Erika ezt is megmondta.

Meleg, nehéz, nedves. A hasamon. Nyom. Mi nyomja kívülről a hasamat? Olyan nehéz. És meleg. És nedves.

Megszülettél. 18 óra 51 perc. Én még a másvilágon. Mondták, hogy megszülettél, nyissam ki a szemem. Kívülről látom magam, hogy mozdulatlanul fekszem, Veled a hasamon. A karomban nincs erő. Ne haragudj, nem tudlak megérinteni. Még nem vagyok itt. Próbálom a kezem megemelni. Talán sikerült. Talán meg is simogattalak. Szeretlek! Köszönöm, hogy itt vagy!

Köszönöm Attilának, hogy fogta a kezem.
Köszönöm Erikának, hogy legyezett és mondta, hogy mi fog történni.
Köszönöm Gabinak, hogy segített elfogadni a fájdalmat, „minél jobban fáj, annál jobb.”
Köszönöm Anitának, hogy fogta a lábam és ellátta a Babámat.
Köszönöm Tidinek, hogy „békén hagyott.”
Köszönöm Nagymaminak, hogy ott volt a folyosón.
Köszönöm Szilvinek a kórházi ellátást.
Köszönöm Antinak, hogy küldött energiát.
Köszönet mindenkinek, aki lélekben velünk volt.

És köszönöm magamnak, hogy adtam időt és köszönöm Neked kislányom, Lilla, hogy megszülettél! Csodálatos szülésünk/születésünk volt, szebbet nem is kívánhattunk volna!

Úgy, ahogy azt mindig is szerettem volna: érzéstelenítés és gátmetszés nélkül. Igen, nekem is fájt, de ezt a fájdalmat elfogadtam, és a szülés elősegítőjének tekintettem.

2005. augusztus 28-án 13 óra 3 perckor 3890 grammal, 57 centivel világrajött kislányom, Dobó Flóra Léna. Az út idáig kacskaringós volt: három kórházat és orvost „fogyasztottam el” a várandósságom alatt. Ennek nem örültem, de utólag végiggondolva azt hiszem, nekem ezt az utat kellett végigjárnom, hogy olyan módon, azon a helyen, és azokkal az emberekkel szülhessek, ahogy nekem és a babának a legjobb.

Más nőktől is hallottam már, hogy megérezték, mikor megfogantak. Velem is ez történt, bár akkor alig akartam elhinni, de mégis teljesen biztos voltam benne, hogy megtörtént. 2004 novemberében. Furcsa, és egyszerre nagyon jó érzés is volt.

Attól kezdve nagyon tudatosan, rengeteget készültem a szülésre. Szerintem ez volt az egyik legfontosabb, amit tehettem. Nem azt vártam, hogy majd megmondják, mit csináljak, hogy majd megcsinálják helyettem a szülést. (Ahogy a szülészek rendszeresen mondják is: „megyek szülni….”) Tudtam, hogy nekem, egyedül nekem kell megszülni a babánkat, az orvosnak csak komplikáció esetén szabad irányító szerepet kapnia.

Hiszem, hogy az élet nem a születéssel kezdődik. Ezt csak megerősítette a Lelki köldökzsinór című könyv elolvasása, mely után anya-magzat kapcsolatanalízisre jártam Raffai Jenőhöz. Rendszeresen beszélgettem Florkával a méhemben, többnyire nem szavakkal. Jót tett nekünk, de azt hiszem – a családi kasszát enyhén szólva nem kímélő –, pszichológus nélkül, otthoni díványon is mindenki megpróbálhatja a mielőbbi kapcsolatteremtést a pocaklakójával. Nem kell más hozzá, csak rendszeresen egy kis nyugalom és a külvilág kizárása, egyfajta relaxált állapot elérése, és belső babára figyelés.

Jógáztam is az utolsó hetekig, ami szintén sokat hozzátett a testi-lelki nyugalmunkhoz. Nem adtam fel a munkát sem, az utolsó hónapig dolgoztam, igaz, ezt azért is tehettem meg, mert kötetlen és részben otthonról is végezhető munkám volt.

Rendszeresen hosszú órákat töltöttem babás website-okon, és a fellelhető összes szüléssel, várandóssággal kapcsolatos dolgot elolvastam. Köztük millió szüléstörténetet is, melyeknek sajnos a többsége – a sok szenvedés után megérkezett baba átölelésén kívül – negatív élményekről szól. Szerintem nagyon tanulságosak, pedig sokak szerint jobb nem olvasni ilyeneket szülés előtt. Nekem segítettek, hogy egyre konkrétabban megfogalmazzam, mi az, amit szeretnék, és mi az, amit nem.

A természetes szülésről szóló tengernyi irodalom közül a leghasznosabb a szuleteshete.hu site volt számomra, valamint Frederic Leboyer: Gyengéd születés és Szülés gyengéden című könyvei. A dúlámtól kapott természetes szülésekről készült videót is többször végignéztem, és kismamához illően végigbőgtem….

Az első, „rövid életű” orvosomat egy barátnőm ajánlotta. Az első két vizsgálat után soha nem tudtam elérni, vissza nem hívott, az asszisztensének sem adta oda a telefont, mintha nem is lett volna. Ráadásul a magánrendelésén nem tudott semmilyen vizsgálatot elvégezni, mindenért a budai kórházba kellett mennem, ahol dolgozott. Minden alkalommal 3-4 órát vártam, bármilyen vizsgálatról volt szó, ezt a 12. héten megelégeltem, és egyszerűen nem mentem többet. Nem hiányoztam neki.

Ezután egy rokon ajánlott egy másik budai kórházat. Ott a klinikai ellátásommal nem volt probléma. Sosem kellett sokat várnom, talán túlzásba is vitte az orvosom a vizsgálatokat, 3-4 hetente talán felesleges volt megultrahangozni a babát… Az orvos-kismama kapcsolat azonban pusztán a pár perces klinikai vizsgálatokból állt. Nem azt vártam, hogy az orvosom a pszichológusom legyen, de azt igen, hogy beszéljünk a szülésről. Egyre jobban feszélyezett, hogy nem kapok információt, nem beszélgetünk, csak rutinvizsgálatok vannak, és egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán ő sem a megfelelő orvos, és ez sem a megfelelő kórház.

Végül egy terhesfelkészítő előadáson a szülésznőtől hangzottak el azok a mondatok, amik miatt harmadszor is váltottam: gátmetszést első szülésnél 90 %-ban végeznek – ezek szerint rutinból, bármiféle megfontolás nélkül –, és a szülő nővel csak egy személy lehet bent a vajúdás és a szülés alatt. Márpedig én tudtam, hogy lehetőleg gátmetszés nélkül, gátvédelemmel szeretnék szülni, és hogy a férjemen kívül a dúlám jelenlétét is szeretném, választani nem akarok közöttük.

Még épp idejében igazolódott a balsejtelmem, hogy ez a kórház sem volt jó választás. A 35. heti szokásos gyors vizsgálat után már szokásosan elköszönt volna az orvosom, mikor megkérdeztem, lenne-e 10 perce a vizsgálaton kívül is, hogy beszéljünk a szülés folyamatáról, mert az aggasztó szülésfelkészítő előadás után lenne pár kérdésem. Meglepődve nézett rám, de azért kérdezhettem. Elsőnek a dúla jelenlétéről tudakozódtam, de végig sem hagyta mondani, közölte, hogy ebben a kórházban a dúla tilos. Ezt a szót használta: tilos…. Hogy miért, azt nem mondta el.

Ezek az események egyre inkább megerősítették bennem, hogy a nők többsége szinte teljes tudatlanságban megy szülni, nem tudja, mi fog vele történni, nem kérdezik meg, mit szeretne, nem tudja, mik a jogai, és mikor egyszer csak tényleg szül, már nincs is olyan állapotban, hogy befolyásolja a történéseket. Nem marad más benne, csak a rettegés és a fájdalom. Mikor megindul a szülés, teljesen kiszolgáltatott, mert nem készül fel, nem készítik fel, a félelem pedig leblokkolja a természetes folyamatokat, és elindul a beavatkozások sora, mert a kórházban minden csak klinikai eset. Természetesen a kismamákon is sok múlik, nem lehet mindent a kórházra, orvosra kenni, de úgy érzem, hogy a mérleg negatív oldala egyelőre az orvosok oldalán áll.

Jobb lett volna, ha előbb derülnek ki ezek a dolgok, de jobb volt későn orvost, kórházat váltani, mint egy rutinból végzett gátmetszés utáni gátsebbel bajlódni, vagy örökké bánni, hogy élete első óráit az egészséges kisbabám nem a meleg testemen, velem és a férjemmel, hanem inkubátorban töltötte…

Így hát nem volt más hátra, mint újra kórházat és orvost váltani. Egy héttel később még visszamentem a második kórházba – nem akartam eltűnni, személyesen akartam közölni a döntésemet – és mindenféle drámázás nélkül megköszöntem az orvosom eddigi munkáját. Ő pedig szó nélkül elfogadta a döntésemet.

Ezalatt az egy hét alatt kerültem az István kórházba, Dr. Kosztin Árpádhoz, aki természetesnek tartotta a dúlát, a gátvédelmet, a szülési tervet, azt az igényemet, hogy szükségtelen, csak rutinból történő beavatkozások nélkül szeretnék szülni.

Nagyon fontos volt, hogy egy rám figyelő orvost is találtam végre, de a legtöbbet mégis dúlámnak, Betlejné Szurdusz Erikának köszönhetem. A szülés előtt többször is eljött hozzám, minden alkalommal 4-5 órát beszélgettünk. Ez alatt jó kapcsolat alakult ki közöttünk, mindenféle bábapraktikákat – pl. a gátmasszázsolaj használata – osztott meg velem, hogy a szülés könnyebben menjen, és végigbeszéltük a szülés folyamatát: mire számítsak, mik a szülés megindulásának jelei, milyen testi változások normálisak, mik nem, mi lesz utána, a szoptatás, a gyermekágy kérdéseit, az érzelmi változásokat, mit vigyek a kórházba stb. A leghasznosabb segítség volt, amit kaphattam a felkészülésben. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, kezdő kismamaként is bátran fordulhatok hozzá minden kérdésemmel.

A szülés

Augusztus 23-ra voltam kiírva. A méhnyak a kiírt időpont előtt 3 héttel már teljesen el volt simulva, de a méhszáj zárt volt még 23-án is. Éreztem, hogy Florka feje teljesen lent van, néha már szinte aggódtam, hogy mindjárt kicsúszik… Az orvosommal előre tisztáztuk, hogy ha a baba rendben van nem indítjuk meg mesterségesen a szülést, megvárjuk amíg a baba maga dönt úgy, hogy elindul, a saját tempójában. Jártam CTG-re, megnézték a keringését, minden rendben volt, így hát vártunk. Mondogattam Florkának, hogy most már jöhet, csak bátran, nagyon várjuk, és segítünk neki, együtt csináljuk. Erikával, a dúlámmal már megkonzultáltam, milyen természetes szülésmegindító bábapraktikák vannak – ricinusolajas koktél, mellmasszírozás stb. –, mert nagyon szerettem volna elkerülni a mesterséges szülésmegindító módszereket, és szerencsére nem is volt rájuk szükség.

Az utolsó hónapban a pocakom cipelése már nagyon nehéz volt, éjszaka 2-3 óránként felébredtem, hogy mozogjak egy kicsit. Augusztus 28-án, vasárnap hajnali négykor egy szokásos felébredés után azonban éreztem, hogy valami történik. Hét óráig jöttem-mentem, zuhanyoztam, pakolgattam. Nekem minden összefolyt, ezért nem tudtam eldönteni hány percesek a fájások. Felhívtam Erikát, majd úgy döntöttem, hogy mivel tapasztalatlanok vagyunk, jobb ha bemegyünk a kórházba. Ha mégis csak vaklárma, legfeljebb hazajövünk. Vasárnap lévén a csúcsforgalom sem akadályozott. Nyolcra beértünk, de a cuccokat még lent hagytuk a kocsiban.

Ahogy beléptem a vizsgálóba, elhánytam magam. Tudtam, hogy a hányás és a hasmenés a szülés megindulásának egyik legbiztosabb jele, így nem lepett meg, hogy az ügyeletes szülésznő már mondta is a férjemnek, hogy hozza csak nyugodtan fel a holmikat, nem megyek már szülés előtt haza. Florka váratott magára, de mikor megindult, már nem teketóriázott. Ekkor már négy ujjnyi volt a méhszáj. Fél 9-kor mentünk be a szülőszobába, Florka délután 1 óra 3 perckor bújt ki. Szerencsére szabad volt az úgynevezett alternatív szülőszoba, ahol egy franciaágy és egy nagy kád is van.

Rekonstruálva az előző napot, valószínűnek tartottam, hogy a magzatvíz már akkor csepegett, de Flóra kobakja elzárta az utat, emiatt kizúdulni nem tudott. Mikor 10 óra körül megérkezett az orvosom, megegyeztünk, hogy a biztonság kedvéért, a fertőzésveszély miatt ad egy antibiotikumos injekciót. Külön megjegyzem, hogy az István kórházban nincs sem beöntés, sem borotválás, és sem nekem, sem a kispapának vagy a dúlának nem kellett kórházi maskarát ölteni, sőt, még az orvos sem vette fel a tekintélyadó köpenyét…

Másfél órát kádban, holttengeri sóval és lazító olajakkal teli meleg vízben vajúdtam. A víz nagyon sokat segített a tágulásban, a fájások elviselésében, szerintem 2-3 órával rövidítette meg a vajúdási szakaszt. A kitolásra már kiszálltam a vízből, mert úgy éreztem nagyon kiszívja az erőmet, túlságosan ellazít a víz.

Vajúdás: Így jó nagyon

Végig velem volt a férjem és a dúlám. Az orvos és Schlenker Éva ügyeletes szülésznő mindent úgy csinált, ahogy – komplikációmentes szülés esetén – szülési tervemben leírtam. Kosztin doktor szülés közben is nézte a tervet, és ugyan szerencsére sok dolga nem volt, de mindent, amit csinált, elmondott és megkérdezett.

Erika tette, ami a dúla feladata, fürdőt csinált, párnát tett a fejem alá, bátorított, masszírozott, borogatott, itatott, beszélt hozzám, vagy csendben maradt, ha az kellett. Együtt a férjemmel, akibe kapaszkodtam, ha az volt jó. Mindez csak távoli képként van bennem, mert teljesen magamba fordultam, vagy inkább magamon kívül voltam, elértem azt az ideális, megváltozott tudatállapotot, ami a legjobb a szüléshez. Arra emlékszem kristálytisztán, hogy a fájások csúcspontján azt mondogattam, hogy istenem-istenem…. Szóltak az általunk hozott relaxáló és babazenék is, de én nem is hallottam, befele figyeltem…

A CTG csak az elején volt rajtam, utána már csak kézi készülékkel hallgatták Flóra szívhangját, és végig olyan testhelyzetet vehettem fel, amilyet akartam. A kádban ülés mellett a legtöbbet álltam, közben a környező tárgyakba és a férjembe kapaszkodva. Próbáltam a labdán ülést is, de az nekem nem jött be. Biztos vagyok benne, hogy minden olyan testhelyzet, ami segíti a gravitációt, szintén órákat rövidít a szülésen. Elképzelhetetlen, hogyan tudják a hátonfekvést a mai napig is a normális, alap vajúdási és szülési pozíciónak tartani.

A kitolásnak négykézláb láttam neki. Súlyemelőket megszégyenítve üvöltöttem közben, de ez is nagyon sokat segített. (Nem véletlen, hogy a hirtelen nagy fizikai erőkifejtést igénylő sportokban mindig ordítanak…) Nem tartottam vissza, és nem gondoltam arra, hogy a szobában levők vajon mit gondolnak rólam. Nyilván semmit nem gondoltak, csak nekem és a férjemnek volt ez első szülés, ők már láttak néhányat… Egy darabig jól ment a nyomás, de mikor már látszott Flóra fejebúbja, megakadtunk.

Az orvos javasolta, hogy változtassak testhelyzetet, ekkor megfordultam és háton fekve nyomtam ki a babát, úgy hogy közben kitámasztották a lábaimat. A szülésznő – egy párhuzamos szülés miatt – nem ért oda a kitolás elejére, így az orvosom látott neki a gátvédelemnek, de aztán megérkezett ő is. Az Erikával összeállított, otthonról hozott gátmasszázsolajat használták.

Szinte meglepetésként ért, mikor egyszer csak sikerült, és kicsusszant a kislányom, én még arra számítottam, hogy tovább fog tartani. Szülés közben szinte alig folyt vér, ez is a gátmetszés nélküli szülés előnye. Nagyon örültem, hogy így sikerült szülnöm. Gátmetszéssel valószínűleg rövidebb ideig tartott volna a kitolás, így talán 40 perc lehetett, de megérte, hogy nem vagdostak szét lent, és már aznap tudtam rendesen ülni. Ennyit arról az orvosi mítoszról, hogy első szülésnél mindenképpen szükséges a gátmetszés. Pedig Flóra 3890 grammal nem volt pici baba.

Természetesen én is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni arról a pillanatról mikor a mellemre tették és először rámnézett. Ahogy kijött, rögtön felsírt, de hamar abbahagyta és csendesen nézegetett, próbált szopni. Mikor már nem pulzált, elvágták a köldökzsinórt, pár perc múlva a lepény is megszületett, nem is éreztem a nagy örömben. Kosztin doktor ellenőrizte a gátat és a hüvelyt, a gát teljesen sértetlen maradt, a hüvelyben kellett két apró repedést pár öltéssel összevarni. Csak egy pár méhszúrásféleséget éreztem. A legvégén kaptam oxitocint, hogy gyorsabban összehúzódjon a méh.

Szerencsére senki nem várt a szülőszobára, ezért utána – ahogy kértem – két órán át otthagytak minket úgy, ahogy voltunk, hogy ismerkedjünk, pihenjünk, örüljünk, csodáljuk Flórát. Gyönyörű volt. Nagyon fontos volt, hogy nem vitték el, nem kezdték rögtön méricskélni, hanem meghagyták nekünk ezt a két órát, az új család első óráinak örömét, hiszen itt mondtunk végső igent a kisbabánk életére…

Számomra szép emlék a szülés. Pedig nekem is fájt, de elfogadtam, hogy ez a szülés része. Úgy gondolom, hogy a szülési fájások fontos részei a folyamatnak, azok teljes kiiktatása, érzéstelenítése valójában nehezíti, hosszabbítja a szülést, és elvesz egy fontos részt az első élményből, amit a babával közösen élünk át. A mai, fájdalom és küzdés elkerülésére sarkalló világ nem bátorítja ezt. A fájdalom nem volt kibírhatatlan, biztonságban éreztem magam, tudtam, hogy nem kell „viselkednem”, hogy ha kell ordíthatok, hogy teljesen magamra és a babára koncentrálhatok, és ez a legfontosabb, amit egy kórház, és a szülést segítő emberek egy szülő nőnek adhatnak. A fájdalmat nem legyőzni akartam, hanem hagytam, „átúsztam”, és talán ennek köszönhető, hogy nem görcsöltem.

Utólag visszanézve azt gondolom, hogy fejben dőlnek el ezek a dolgok. Az írásos szülési terv fontos volt, mert az írás segített végiggondolni, mi nekem az ideális szülés, de nem azt terveztem el, hogy görcsösen ragaszkodom hozzá. Talán ezért is sikerült, hogy minden teljesen természetesen ment, nem kértem semmilyen érzéstelenítőt vagy más gyógyszert, mesterséges gyorsító beavatkozást. Meg is látszott Flórán, nem volt sem kék, sem zöld, hiszen semmiféle felesleges drog nem ment át bele a szülés alatt. Születése pillanatában 9-es, majd később 10-es Apgar értéket kapott.

A kórházban szerencsénkre sikerült egyágyas szobát kapnunk, a tejem már másnap megjött, Florka nem sárgult be, és 3750 grammal augusztus 31-én már otthon voltunk. Mit mondhatnék még? Én mindenkinek ilyen szülést kívánok.

Egy ikerpárt hozhattam világra 4. szülésem alkalmával TERMÉSZETES úton, BABA- és MAMA BARÁT környezetben.

Maga az ikres várandósság keltette fel bennem a vágyat, hogy 3 szülésen túl, 35 évesen – talán életem utolsó szülésénél – új utat keressek, informálódjak.
Az első trimeszterben féltem, hogy mit szól a környezetem az 5 gyermekhez, hogy fogom kihordani, megszülni a kicsiket. Szerencsére a várandósság hírével egyidőben találkoztam Ellával, és rögtön éreztem, hogy el kell neki újságolnom a babák érkezését. Felajánlotta a segítségét, és elkezdődött a közös készülődés az ikrek érkezéséhez.
Az Életadó Műhelyen a „születés baba szemmel” sorsfordító volt férjemnek és nekem is ahhoz, hogy ne adjuk alább és gyermekeink szempontjából a legbarátságosabb módját keressük a világra jövetelnek. Nagyon modern, emberbarát ismeretek hallhattunk. A műhelyen hasonló gondolkodású, élethelyzetben lévő házaspárokat ismerhettünk meg; ami a készülődést, várakozást még izgalmasabbá, közösségivé tette.
Férjem szemtanúja lehetett 3. szülésem nem éppen bababarát körülményeinek a helyi kórházban, így most erős volt bennünk az elhatározás, hogy gyermekeink érdekében, akár távolabbi kórházba is elmegyünk. 
Egyénileg is készültünk Ellával. A férjemmel együtt folytatott beszélgetéseken az egyéni elvárásainkat, igényeinket figyelembe véve formálódtak az „A”, „B”, „C”, „D” tervek, hogy Isten rendelése szerint a legalkalmasabb valósuljon meg belőle. Minden eshetőséget figyelembe vettünk, ami ikrekkel gyakoribb (pl. koraszülést, császármetszést, gyors szülést) úgy készültünk a különböző variációkra, és végül – nagy örömünkre a legideálisabb – az „A” terv valósult meg!

Több dogma is megdőlt bennem az eddigi szülésekhez képest már a készülődés során:
Rájöttem, hogy a saját döntéseim befolyásolják a szülésemet, és választhatok mást is, mint ami eddig volt. Sikerült a magam választotta környezetben szülni! Eszembe jut Ella csigás fotója a „Mindig van másik út” mottóval.
Rájöttem, hogy nem ciki, ha orvost váltok, és hogy a nőgyógyász nem kell, hogy feltétlen férfi legyen, így egy doktornőt választottam. Rájöttem, hogy neki nem az a dolga, nem azt kell tőle várnom, hogy lelkileg meghallgasson, bátorítson, elfogadjon, helyettem érdeket képviseljen, hanem ő a fizikai biztonságomat garantálja, és ha baj adódna, akkor szakszerűen megoldja.
Végül az a variáció jött be, amire vágytunk. Egy baba-barát kórházban a 39. héten, 3 órás vajúdás után születtek meg az ikrek, szépen, gyengéden. A csodálatos ebben a szülésben az volt, hogy a vajúdás fájdalmait úgy éltem meg a férjem és Ella segítségével, hogy el sem hittem, hogy már a kitolási szakaszhoz értünk. Mélyen él bennem az a kép, ahogyan a férjem a kertünkből szedett virággal a kezében, hátizsákkal a hátán megérkezett a szülőszobára, és rám mosolygott. (Hála Istennek ezt Ella fényképen is megörökítette, és még sok más szép pillanatot!) Ella tudománya, szakértelme, amellyel nyugodt, belsőséges légkört teremtett, elfeledtette velem a kórházi miliőt, és ez sokat segített: A zene, ami pont addig szólt, amíg oda tudtam rá figyelni, s nem zavart. A gyertyafény, ami csalogatta a babákat, a masszázs, amit pont időben, pont annyi ideig, pont olyan erővel történt, ahogy jólesett, ahogyan hintáztatta a keresztcsontomat, a víz a homlokomra, számra, az itatás, a piros szív alakú labda, a férjem legyezése, gyengédsége, ahogyan beígérte a tengerparti pezsgőzést, és az az odafigyelés, jelenlét, nyugalom, bátorítás, amit együtt nyújtottak. A 4. szülés alkalmával megtanultam, hogy a fájdalmak természetesek, és nem félni kell tőlük, hanem az Ella-zítás:) segítségével szépen át lehet élni őket.
Most állítható háttámlájú és magasságú szülőágyon vajúdhattam. Az oldalt fekvő vajúdás volt számomra a legkényelmesebb. A „tulipános” szülőszobában voltunk, amely természetesen egy ágyas, és ajtó is van rajta.:) Közeli segítőimen kívül nem zavart bennünket senki. A kitolási szakaszra sokan lettünk, de ezt helyénvalónak éreztem. Mindenki nagyon diszkrét volt, s utána megint magunkra maradtunk az értékes Aranyórában gyermekeinkkel.
Élményszámba ment, hogy megtapasztalhattam:

• hogy a kisfiam rögtön édesapja csupasz mellkasára került, be az inge alá a jó melegbe, amíg 10 perc múlva kishúga is világra jött, és őt én ölelhettem magamhoz,
• hogy egyszerre két mellemet kezdi el keresgetni a két csöppség, 
• hogy a gyermekeim felszáradnak a bőrünkön, hogy milyen gyorsan felszívódik a bőrükről a magzatmáz (különösen a kislányunkon volt rengeteg)
• ahogy a férjem a karjában tartja az inge alatt a kisfiát, és a meghatottságtól csak annyit rebeg: „Köszönöm!”
• hogy gátmetszés nélkül sikerült megszületniük,
• hogy egészségesek, erősek voltak (és vannak!), és nem kellett őket elvinni egy percre sem.

Később még a mérleget is behozták a szülőszobába. Nem volt leszívás, szemcsepp, fürdetés, semmi fölösleges macera, és az édesapjuk öltöztette fel őket először a lábamnál az ágyon, az otthoni ruhácskájukba…

Szülés előtt voltak félelmeim, hiszen voltak előzetes tapasztalataim. Úgy gondolom, hogy a szülés zavartalansága, komplikációmentessége annak volt köszönhető, hogy a férjem és Ella ilyen természetes, szeretetteljes, gondoskodó, bátorító, teljes mértékben odafigyelő, odaadó légkört tudott biztosítani.
Életem egyik legszebb napját élhettem meg! Itt nézheted meg a történetünket képekben.
Köszönöm!

(Én köszönöm nektek ezt az élményt, valóban különleges volt!!!:) – Ella)

Ági + Máté + Mári

Franci & Norbi & Luca baba

Edina